1552-ben a tiszántúli rész Fráter Györgyhöz tartozott, így egy ideig még mentes volt a törökök zaklatásaitól. Ekkor Domaházán 2, Szőlősön 14 portát írtak össze, amely talán ugyanennyi jobbágyházat, és vélhetően közel azonos számú családot jelöl. Ezt látszik megerősíteni az 1556-os összeírás is, amikor Tiszaszőlősön 17 jobbágycsaládot találtak. Domaháza ekkor már lakatlan, mivel egy korábbi török támadás következtében lakói elmenekültek, és többé nem tértek vissza.

A következő évtizedből érdekes adalék egy váci révkimutatás, amely az Alföld felől nyugatra menő, a Dunán átkelő marhahajtó tőzsérek forgalmát tárja elénk. Eszerint 1560-ban a vámnaplóban feljegyezték, hogy Szőlősről egy Nagy Lukács nevű szarvasmarha-kereskedő 1 alkalommal 74 marha, 1563-ban szintén egy alkalommal 105 marha után fizetett vámot. 1563-ban egy másik tőzsér is áthaladt a váci réven. Ekkor az ugyancsak szőlősi lakóhellyel bíró Gyürke Márton 59 marhát hajtott át nyugat felé. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a szőlősi jobbágyok közül néhányan a marhakereskedelem révén kiemelkedhettek.

Bizonyos eseményekből arra lehet következtetni, hogy a török terjeszkedés vélhetően 1562 és 1566 között éri el a település környékét. 1566-ban a gyulai vár ugyanis elesett, így a Közép-Tiszavidék ezen része – így Szőlős is – a szolnoki szandzsák fennhatósága alá került. Ezt követően, 1571-ben született az a török adóösszeírás, amely 34 házat és egy templomot talált Szőlősön. Az adóképes házak lakói a következők voltak: Ács Boldizsár, Ács Lőrinc, Baki Imre, Bakati Gergely, Balog Borbás, Balog Gergely, Balog Sebestyén, Bende György, Bona Kozma, Bona Orbán, Boza György, Boros Balázs, Boros Gáspár, Buckai Imre bíró, Buckai Demeter, Buckai István, Buckai István (az előző fia?), Encsi Bertalan, Éles Tomás, Kovács János, Kovács Iliás, Kun Gáspár, Kun Lukács, Marcsi Imre, Nagy Boldizsár, Nagy Simon, Pálfi Miklós, Szabó Ambrus, Szabó Ambrus, Szabó István, Szabó Menyhért, Szigeti János, Tót János, Veres Ferenc.

Ezután valamelyest rosszabbak lettek az életfeltételek, mivel 1579-ben már csak 15 család, 1583-ban pedig 20 család szerepelt a tizedösszeírásban. Ezt viszont magyar végváriak készítették: megjelent tehát a falu lakóinak az életében a sok keserűséggel járó, és pusztító hatású kétfelé adózás. A magyar adóztatás lényegében véve soha nem szűnt meg a török hódoltság peremterületein, és ezt a helyzetet a törökök is kelletlenül ugyan, de tudomásul vették.

1591-92 folyamán egy újabb, ma ismert, török közreműködéssel készült adóösszeírás született. Ekkor 22 családot jegyeztek fel a faluban. Mivel az összeírás tartalma arra is utal, hogy az adózás alapjául szolgáló kapuk (más néven porták) száma ugyanennyi, azt feltételezhetjük, hogy egy portán egy család élt. Az összeírásból azonban azt is láthatjuk, hogy a korábban hozott török rendelkezések értelmében a serdülőkort elért férfi családtagok neve is szerepel a listán. Ezek alapján az 1590-es évek legelején a következő adózókat írták össze Szőlősön:  Antal Benedek, fia Gál, Ács László, fia Gergör, Bagyi Máté, Boda Lőrinc, Boros János, fia Sebestyén, Dag (?) Andriás, fia Máté, Dimötör Márton, Jakabfi Benedök, fia Tomás, Jakabfi Andriás testvére Micuka (?), Kovács Balás, Kovács Petör, Kun János, fia Márton, fia András, Nagy Bódizsár, fia Bódizsár, Nagy Dimötör, Nagy Gáspár, Pálfi Gergör, Pálfi János, fia Márton, fia Gáspár, Szabó Anbrus, fia Miklós, Szabó Mihál, fia Lőrinc, Szalai Benedök, Szalai Mihál, fia Tomás, Vince Borbás, fia Máté. Feljegyezték azt is, hogy Domaháza ekkor már lakatlan, de művelés alatt álló puszta.

Évi 30 akcse (=60 dénár, azaz 0,6 forint) menyasszonyadót is fizettek ekkor a szőlősiek. Ebből arra következtethetünk, hogy vagy két özvegy, vagy egy hajadon kötött házasságot, mely után az adót mindig a leendő férj fizette ki.

A közel fél évszázadot átölelő névsorokat összevetve azt is megállapíthatjuk, hogy néhány család képviselői lényegében véve folyamatosan jelen vannak a faluban. Ilyenek az Ács, a Boros, a Kun, a Nagy, a Szabó és részben a Demeter, a Jakabfi, a Pálfi és a Vince családok tagjai. A kisebb-nagyobb arányú család- vagy portaszám-ingadozás mellett tehát érzékelhető még egyfajta stabilitás, amely az 1500-as évek legvégére teljesen megszűnik. Ez minden bizonnyal a tizenötéves háború, azon belül is az 1596-os esztendő következménye. 1596. október 12 –én ugyanis a törökök elfoglalták a vármegye székhelyének – Egernek – várát. Néhány nappal később – október 22-26. között – pedig a magyarországi törökkori háborúk egyik legvéresebb csatájában, Mezőkeresztes mellett vereséget mértek a Habsburgok és szövetségeseik csapataira. Minden bizonnyal a hadjárat, és az azt követő pusztítás – mindenek előtt a törökkel szövetséges krími tatárok portyázása -, majd az 1606-ig elhúzódó hosszú háborúskodás eredményezhette a környék településeinek igen jelentős pusztulását.

A XVII. század első feléből annyi bizonyosat tudunk, hogy 1624-ben Tiszaszőlősön 5 családfő szerepelt az összeírásban, 1635-ben és 1647-ben pedig egyaránt 15-15 portát jegyeztek fel.

Az 1650-es évektől egyre többször fordulhatott elő, hogy a környék lakóinak menekülniük kellett az erre portyázó királyi végvári, hajdú vagy török, illetve a velük szövetséges krími tatár támadók elől.

Erre utalnak az 1672. évi terménytized összeírásával kapcsolatos események is, mert ebben az évben az összeírást a király hivatalnokai nem tudták végrehajtani. 1672 augusztusa és októbere között ugyanis a Wesselényi-féle összeesküvés elől menekülő bujdosók (hajdúk, lázadó nemesek, szökött végvári katonák, üldözött reformátusok) fegyveresen támadtak a Partiumból Kassa felé. A fegyveres bujdosók a török által megszállva tartott Tisza menti részeket elfoglalták, és megakadályozták az összeírást. Így az összeírók azt jelentették, hogy Szőlős, Domaháza, Igar, Szentimre, Füred puszta. Valójában azonban arról volt szó, hogy a lázadók a helyi lakosok között éltek, és nem engedték be a falvakba az összeírókat.

Néhány év múlva, 1675-ben Tiszaszőlősön mindössze 1/4 portát tudtak összeírni. Feljegyezték még, hogy itt élt egy armalista (taksás) nemes: Fekete István. Az ilyen nemes a címeres levél (armalis) mellé nem kapott földbirtokot, ezért jobbágytelken élt, és a telek után az államnak és a vármegyének adót fizetett. Azt egy összegben megválthatta (taxa), innen kapta az ilyen nemes a taksás nemes elnevezést. A Szőlősön lakó Fekete István például 20 dénárt fizetett. Vélhetően a háborús és a zűrzavaros viszonyokkal is magyarázható, hogy a más területekről menekülő, különböző armalista nemes családok a következő évtizedekben mind jelentősebb szerephez jutnak a település életében. Úgy tűnik tehát, hogy a törökellenes felszabadító háborúk idején sem néptelenedett el Szőlős, sőt 1697-ben csak 75 tizenöt éven felüli lakosa volt. A falu egyik birtokosa ekkor Komjáthy Ábrahám.

Szőlőst a Rákóczi-szabadságharc idején, 1703 és 1711 között többször is veszélyeztetik az itt átvonuló hadak. Ezek közül a Rabutin-féle támadás volt a legveszélyesebb. Az 1706 őszén bekövetkező támadás során a környéket felperzselték a császáriak és a velük szövetséges rácok. Így Szőlős lakói az ismétlődő támadások elől a Tiszán át Sarudra menekültek, és egyes adatok szerint egészen 1709-ig ott is maradtak. Ezután egy másik elnéptelenedéssel is számolni lehet, amely a nagykunságiak Rakamazra történő elköltöztetésével is összhangban állhatott (1709 után). Több utalás van arra vonatkozóan ugyanis, hogy 1712-13 táján újra Sarudról és Tiszacsege környékéről költöztek vissza Szőlős lakói. A visszaköltözés minden bizonnyal már 1712-ben kezdetét vette, mivel abban az évben már az egyházkerülettől kirendelt lelkésze volt Szőlősnek. Erről az időszakról azonban kevés biztosat tudunk.

Ismerjük viszont az 1715. évi jobbágyösszeírást. Itt 19 adózó neve szerepel: Bara Mihály, Czeglédi Mihály, Erdős István, Juhász Mihály, Kozma István, Kökényesi István, Magyar György, Nagy István, Pap István, id. Pálffi György, ifj. Pálffi György, Sípos János, Szabó Gáspár, Szabó Péter, Szűcs György, Termely István, Tolvaj András, Tolvaj György és Újhelyi István. A korábbi névsorokkal való összevetés után többé-kevésbé biztosra vehető, hogy Szőlős újratelepedő lakói között voltak olyan családok, amelyek rendelkeztek olyan felmenőkkel, akik már a hódoltság korában is a faluban éltek. A református egyházközség mindenesetre igazolni tudta a jogfolytonosságot az 1721-es eljárás során.

A további évtizedekben a jobbágyság körében folyamatos a számbeli gyarapodás. 1720-ban 26 telkes jobbágy mellett már 2 fő zsellért is összeírtak. 1728-ban 14 betelepült jobbágyot és 19 gyalogjobbágyot számláltak össze. Ez azt jelenti, hogy a jobbágyságon belül jól elkülönültek a földet saját igával megművelő parasztok, és azok, akiknek volt ugyan földjük, de nem volt igájuk, így a földet önállóan nem tudták művelni. Az 1700-as évek elejéről már arra is vannak adatok, hogy a Pazonyi Elek család is földbirtokkal rendelkezik a faluban. Egyébként Szőlős fejlődésére minden bizonnyal az is kedvezően hathatott, hogy lakói a korábban elnéptelenedett szomszédos Igar határát is árendálták.

1728-ban például a szőlősiek 68 köblös szántóföldet vállaltak fel. A szőlősiek szarvasmarháikat és ménesbeli lovaikat is „az igari határba járatták”.

1754/55-ben már 36 telepest (hospest) számláltak a faluban. Ők voltak a betelepült, szabadmenetelű jobbágyok. Ez azt jelentette, hogy továbbköltözésükhöz nem kellett földesúri engedély, azaz a szabad költözködés joga illette meg őket. Mellettük összeírtak még 16 teljes igaerő nélküli gyalogjobbágyot, 11 külső jobbágytelekkel nem rendelkező házas zsellért, és 3 önálló lakóházat nem bíró, más portáján dolgozó szolgát, azaz házatlan zsellért.

A jobbágyok mellett az 1700-as évek elejétől egyre több nemes él a faluban. 1720-ban még csak két családfő alkotja az egytelkes nemesek később egyre gyarapodó táborát. Ekkor nemes Tolvaj (Tolvay) Istvánnak mintegy 300 négyszögölnyi szántója és 3 kaszás, azaz 1800 négyszögöl rétje, nemes Tolvaj Demeternek pedig 2100 négyszögölnyi szántója és 4 kaszás vagyis 2400 négyszögöl rétje volt. Mellettük van még egy köznemes is (egyes források szerint az Elek família valamelyik tagja), továbbá egy igazolás alatt álló nemesember is. Ő Bóka-Papp Miklós kisnemes lehet. 1728-ban már 11 nemes családfőt tartanak számon. Közülük Fekete János, ifjú Fekete János, Fekete György, Pap Gergely, Pap György, Pap István, Pap Sámuel nevét ismerjük teljes bizonyossággal. A század közepén 13 nemes családfőről adnak számot az összeírások. 1754-55-es nemesi névsorban Beleky János, Fekete Gáspár, Fekete János, Szép Péter, Tolvay Benedek, Tolvay Ferenc, Tolvay István, Tolvay János, Tolvay György, Vad Gergely és Mészáros András szerepel. Ők mindannyian olyan armálissal rendelkező kisnemesek, akik jobbágytelken élnek. 1786-ban a nemesek száma családtagokkal együtt 108 fő. Ekkor már legalább 20 kisnemesi és 3-4 birtokos nemesi család lakott a faluban.

Az 1771-ben végrehajtott úrbérrendezés Tiszaszőlősön is stabilizálta, egységesebbé tette az úrbéri viszonyokat. Az úrbérrendezés (urbárium) előtt már itt is elterjedt a földesurak és a jobbágyok között a robotváltó szerződés. A földesuraknak ugyanis ekkor még nincs nagyobb kiterjedésű, szántóföldi művelés alá vont, robotoltató majorsági üzemük, mivel inkább gyepként, legelőként állattenyésztésre hasznosítják saját kezelésű földjeiket. Jobbágyrobotra ekkor még nincs igazán szükségük, jobb, ha a jobbágy robotkötelezettségét készpénzben váltja meg. Tiszaszőlősön is egy összegben fizetik meg a jobbágyok a robotváltságot, annak megfelelően, ki mekkora – egész, háromnegyed, fél, egynegyed, egynyolcad – jobbágytelken él. A szakirodalom szerint ez a jobbágyokra nézve kockázatosabbnak tűnt. Hiszen ha a földesurak az ekéseknek adott földekért taksát („adót”), vagyis a természetbeni robot helyett pénzbeli váltságot igényelnek, silányabb földjeiket is jobban hasznosítják. Mert a taksa, – a robotváltság – biztos pénz, még akkor is, ha a jobbágy tönkremegy. Márpedig ez az adott időszak termelési körülményei között gyakrabban megesett: elegendő volt egy hosszabb ideig tartó árvíz vagy egy szárazabb nyár, máris megtörtént a baj. A jobbágyok anyagi ereje ugyanakkor végesnek tűnt: egy jobbágyháztartásra átlagosan 8 kishold (1200 négyszögöles hold) szántóföld jutott. Ez a környező településekhez képest a jobbak közé számít, ám jelentősen elmarad azoktól a korabeli, északibb települések értékétől, ahol már ekkor is szántó-vető majorsági üzem működött Heves vármegyében.

Az úrbérrendezés során rögzítették a jobbágytelkek állományát. Az Urbárium első pontjának második szakasza kimondta, hogy „Egy egész jobbágy házhelyhez Harmincz Két hold szántó föld, minden egy Holdban két Pozsonyi Mérőt számlálván, és Rét Tizen Két kaszálóra való” tartozott …És ezen rendelés hasonló képpen minden fél-helyes, fertályos és nyolczados Jobbágyaknál … Proportio szerént értetődgyék.” Vagyis az egésztelkes úrbéres jobbágynak 32 magyar holdnyi szántóföld jutott, mivel egy pozsonyi mérő 600 négyszögölnek felelt meg, így a két pozsonyi mérő 1200 négyszögölt tett ki. Továbbá annyi kaszáló, amennyit tizenkét ember tud levágni egy nap alatt: ez körülbelül 12szer 600 négyszögöl, azaz 6 magyar hold lehetett. És ha mindez a töredéktelken élő jobbágyok számára „proportio szerént” értendő, akkor azt jelenti, hogy egy féltelkesnek a fenti mennyiség fele (16 magyarhold szántó és 3 magyar hold kaszáló), a negyedtelkesnek negyede, és így tovább. A telki állománynak megfelelően rögzítették az úrbéres szolgáltatásokat is, vagyis a robotot. A robot mennyiségét nem pénzben, hanem munkanapban állapította meg a központilag elrendelt felmérés. Egy egészhelyes jobbágy „köteles lészen maga földes Urának minden Héten egy Napot Nap-Keltétől Nap-Nyugodtig…két marhával, maga szekerével – szántáskor mindazon által négy marhával, maga boronájával s ekéjével Uraságnak dolgozni tartozik”. Ha erre nincs módja, akkor „Marhás Munka helyett pediglen minden Hétben azon egész helyes Jobbágy földes Urának Két napi Kézi Munkával dolgozni tartozik”. Mai nyelven szólva egy egésztelkes jobbágy évi 52 napi igás vagy évi 104 gyalogos robotot kell hogy teljesítsen annak fejében, hogy a földesúr földjét használja. Természetesen ez is a telek arányának megfelelően változott, de még a szántóval és kaszálóval nem rendelkező zsellérek is robottal tartoztak. A házas zsellér évi 18, a házatlan zsellér pedig évi 12 nap gyalogos robottal. A munkaterhek mellett az apróbb pénzbeli és terménybeli terheket is rögzítették.

A dokumentum pontosan, név szerint rögzíti a szolgáltatásokra kötelezett jobbágyokat, így kiderül, ki milyen anyagi kondíciók között élt. Összesen 91 telkes jobbágy, 31 házas és 11 ház nélküli zsellér élt ekkor a faluban. A 91 telkes jobbágy között mindössze 2 egészhelyes jobbágy (Bán Mihály, S. Nagy István) és 1 háromnegyed telkes jobbágy (Tar István) volt. A féltelkesek harmincöten, a negyedtelkesek harminchatan, a nyolcadtelkesek pedig tizenheten voltak. Mindez jól látható differenciálódást jelent a jobbágyságon belül. Meg kell azt is jegyezni, hogy az úrbéres telkeken élők között minden bizonnyal több kisnemest is fel kell tételeznünk.

Az úrbérrendezés idején egyébként az Elek, a Komjáthy és a Borbély családok a falu földesurai. Legtöbb telkes jobbágya az Elek családnak volt, szám szerint 35 fő. A Komjáthy famíliához 10, a Borbély családhoz 12 telkes jobbágy tartozott. Elekéknek 21, a Komjáthyaknak 10 házas zsellérjük is volt. Házatlan zsellérje mindhárom családnak volt. Mivel a Komjáthy család és az Elek család házasság révén rokonságba került egymással, néhány év múlva az Elek család szerepe még jelentősebbé válik.

Az 1771-es úrbérrendezés elemzésének befejezéseként álljon itt a korabeli úrbéresek névsora. A telkes jobbágyok névsora a következő: Füleky György, S. Nagy István, ifj. Nagy István, Barakonyi István, R. Varga István, Molnár János, Nagy János, Kalmár István, Kőrös Ferenc, Farkas Mihály, ifj. Oláh István, Liptay György, Karadi János, Kálmány Mihály, R. Papp János, Soltész János, Buday György, Kökényessy Mihály, R. Kovács Mihály, Sipos György, Tar István, Zovány János, Varga Mihály, Magyar János, Fazekas György, Szász Mihály, Szekeress Mihály, Muliter János, Horváth György, Hajdú Mihály, Balogh János, Szabó György, Pete István, Muliter György, Tőrös Mihály, Juhász István, Fekete Márton, Szaponos István, Barna János, Sipos István, Szép Péter, Tóth András, R. Szombaty István, Kovács János, Kalmány István, Hüse György, Hüsse János, Nagy György, Pálfy György, Tolvaj Mihály, Kiss György, ifj. Kovács István, Tóth Márton, Szabó György, Bodnár István, Bodnár János, Békéssy György, R. Soós Mihály, Böszörményi György, Loódi György, Szilágyi György, Bana Mihály, Bana János, Paksy István, Balógh András, Hajdú György, Paksy János, Áts Mihály, Szalay János, Szilágyi Mihály, Varga György, Kalnicsy István, Vincze János, Kotsis Mihály, Síposs János, Baán Mihály, Szabó János, Gazdag Mihály, Kotsis György, Taritska György, Hajnal Márton, Kiss Mihály, Zovány István, Varga Mihály, Kurucz János, Kiss András, Biriszló György, Biki Nagy János, Monory István, Eszenyi István, Oláh Mihály. Összesen 91 fő.

Házas zsellérek voltak: Zovány András, Soltész István, Zovány Mihály, Várady István, Kiss Mihály, Oláh Ferenc, Sonkády István, Kalmár György, Barna Mihály, Pálfy István, Magyar György, Szőgyi Sándor, R. Hajdú János, Miklósi István, Nagy András, Kalmány András, Szőllőssy János, Varga András, Hajdú István, Monory János, Kalmár János, Monoky Mátyás, Nagy István, Balás György, Borsós Ferenc,

R. Nagy Mihály, Nakas István, Pálfy János, Tóth István, R. Németh Márton, Tólnay János. Ők 31-en voltak.

Házatlan zsellérek: Porteleky István, Farkas István, Kökényessy András, Ballay János, Bányay István, Török Péter, Ferge János, Gabona Péter, Tólnay János, Sipos István, Ternay Péter. (11 fő). A névsor megismerése azért is fontos, mert az itt említett családfőkhöz, illetve a háztartásukhoz tartozó népesség száma – a szakirodalomban elfogadott ötös szorzóval számolva – összesen 665-670 főnyi úrbéres népességet eredményez. Feltehetően ők adták a Szőlősön élő akkori népesség nagyobb hányadát. Az úrbérrendezésből kimaradt, illetve a földesurakkal magánjogi – tehát nem úrbéres jellegű – viszonyban lévő népességről (majorságokban szolgáló pásztorok, béresek, cselédek, stb) kevés információval rendelkezünk.

Mindenesetre azt le kell szögezni, hogy az úrbérrendezés jelentős esemény volt a falu életében. Országszerte ekkor készült el először az úrbéres népesség terheinek és kötelezettségeinek egységes elvek szerinti rendezése. Ily módon az úrbérrendezéskor megállapított normák a jobbágyfelszabadításig, a XIX. század második feléig útmutatói lettek a paraszti életnek. Lényegében lezártak egy hosszabb korszakot, a török hódoltság utáni újraszerveződés időszakát, és előkészítői lettek egy másik időszaknak, a később kibontakozó modernizációnak, a polgári fejlődésnek. Egyben fontos mérföldkő volt egy olyan folyamatban is, amikor a falu népességszáma lassú gyarapodásnak indult.

 A század első felében a becslések szerint Szőlősön 1720-ban 155, 1754-ben pedig 340 fő élt. Az 1787es népszámlálás szerint 1387-en éltek a faluban. Ez azt jelenti, hogy a század folyamán a környező települések közül Szőlőst csak Füred előzte meg a lakosságszám tekintetében, azaz Derzs, Abád, Szalók, Szentimre, Igar, Örs és Örvény népességszámát is felülmúlta. A tágasnak tűnő határ, illetve Domaháza-puszta, valamint a későn betelepülő Igar, és Örvény határának árendálása is elősegítette a fejlődést. Ez a lehetőség azonban a 18. század végére egyre inkább szűkült.