A soros telek múlt századi előretörését a már említett telekelaprózódáson kívül más tényezők is siettették. Az új falurészek telkeinek kimérése a XX. század elejétől már építészeti, tűzrendészeti szabályrendeletek szellemében történő mérnöki munka eredménye. Ezek a központilag is ösztönzött szabályrendeletek pontosan meghatározták a telkek utcai frontjának szélességét, az épületek elhelyezkedését. A szabályozások hatása különösen jól megfigyelhető a falu keleti, I. világháború utáni, és a déli, II. világháború utáni újkiosztású részein.

Az emberek lakásként szolgáló hajléka a XVIII. század legelejétől – az újratelepedéstől – természetesen óriási változáson ment át. Az 1720-as évek végén még nagyszámú veremlakás volt a faluban, de a XVIII. század végére a földfelszín fölé húzott patics vagy vert, esetleg vályog falazatú, szalmával vagy náddal fedett lakóépület lehetett a meghatározó. A háromosztatú lakóház a XIX. században terjedt el, de ekkor még nem volt ritkaság a kétosztatú lakóépület sem. A négy helyiségből álló lakóház csak a jobbágyfelszabadítás után kezdett terjedni, elsősorban a közép- és gazdagparasztság lakóépületeinél. A kétosztatú ház csupán egy szobából és konyhából állt, a háromosztatú szoba+konyha+kamra vagy szoba, a négyosztatú szoba+konyha+szoba+kamra helyiség-eloszlású. A konyha korábban két részre oszlott, pitvarra és kéményaljára vagy a szűkebben vett konyhára. A lakás bejáratától a kéményig terjedő részt pitvarnak nevezték. A kémény alja pedig a szabad kémény alatti rész volt.

A lakóházba mindig a pitvaron keresztül juthatunk be, innen nyílnak a szobák, illetve a kamra bejárata is. A konyhán csak ritkán van ablak. Az ajtótól jobbra és balra vaklyukakat vagy tékát találhatunk, melyeket kisebb használati eszközök tárolására használtak. Bútorzata igen egyszerű volt, legfeljebb egy vizeslócából (korsószékből), stelázsiból vagy asztalszékből állott. Néhány évtizede még az idős emberek a szobát háznak hívták. Egy hármas vagy négyosztatú lakóházban az utca felé néző helyiségnek nagyház volt a neve, a módosabb családok ezt tisztaszobának hívták. Itt általában nem laktak, elsősorban reprezentatív célokat szolgált. A tisztaszoba rendszere a XIX. században terjedt el a magyar parasztság körében, a kialakulását nem a célszerűség, hanem a jómód kifejezése motiválta. A tulajdonképpeni lakó- és munkahely a kisház vagy alsóház volt a parasztcsalád életének legfontosabb színtere. Természetesen ahol csak egy szoba volt, ott ez az elkülönülés nem jelentkezett. A ház utolsó helyisége az élelmiszer, a nagyobb háztartási eszközök tárolására szolgáló kamra volt, a négyosztatú lakóházak esetében mindig külön bejárattal.

A lakóház legjelentősebb tüzelő-, fűtő- és sütőberendezése, sőt bútordarabja a szobabeli kemence volt. Ez a szoba bejáratától jobbra vagy balra, annak egyik sarkában helyezkedett el. A kemence formáját tekintve lehetett széles padkára épített boglyakemence, vagy a padka nélküli, négyszögletes sifon vagy szögletes kemence.

A kemence legjelentősebb funkciója a kenyérsütés volt, de fontos szerepet játszott a főzésben is. A boglyakemence fontos tartozéka a padka és a sut. A kemence kör alakú formáját kísérő 40 – 50 cm széles padka, tulajdonképpen ülőhely. Különösen télen tanyáztak rajta szívesen, mert hátukat a meleg kemencének vethették. Itt ülve végeztek számos házimunkát, fontak, kosarat kötöttek, kukoricát morzsoltak, tollat, tengerit fosztottak. A kemencét a konyhából fűtötték: nád, nádcsörmő, napraforgó- és kukoricakóró szolgált tüzelőanyagként. Főzéshez berakott tűzhely szolgált.

A XIX. század végéig a lakóház tüzelőberendezéseinek füstjét a konyhában lévő szabadkémény vezette a szabadba. Vázát fából építették, melyet elsősorban náddal borítottak, és kívül-belül vastagon betapasztották. A szabadkémény háttérbe szorulása a XX. század első felében indult meg, elsősorban a szigorú tűzrendészeti szabályrendeletek tiltó intézkedései következtében. Természetesen, ha szándékos gyújtogatás történt, akkor a rendeletek keveset értek. Tiszaszőlősön egy ilyen szándékos gyújtogatásból egy igen nagy tűz volt 1903-ban. Ekkor a református iskola környékén lévő utcákban több mint 100 ház égett le vagy szenvedett tűzkárt.

A lakóházak folytatásában felhúzott gazdasági épületek kivitelezésükben, technikai és szerkezeti megoldásaikban általában egy fázissal korábbi építőgyakorlat emlékét őrzik. Ezek az objektumok ugyanakkor nemcsak építészeti vonatkozásban, hanem az ember gazdasági tevékenységének szempontjából is szerves egységet alkotnak a lakóházzal. Egy telek gazdasági építményeinek száma, elhelyezése, nagysága, építészeti kivitelezése és funkcióbeli megoszlása mindenkor hű visszatükrözője a paraszti gazdálkodás jellegének.

Ma már egyre kevesebb hagyományos lakóház, gazdasági épület található a faluban, de az 1960-as években készült népi építészeti felmérés több XIX. századi vagy későbbi, a paraszti gazdálkodás és életmód emlékét őrző objektumot talált. A felmérés idején a Szarvas Sándor, a Péntek Ferenc, a Fehér Imre, a Ságvári Endre, a Kossuth Lajos, az Alkotmány, a Petőfi és a Zsák utcában, valamint a Fő úton és a Hősök terén mintegy kéttucat tradicionális lakóházat, gazdasági épületet vettek számba. A legrégibb építésű lakóházak az utcára egy ablakkal néztek és többnyire féltornáccal vagy gyakran a pitvarból ellopott rövidke beugróval rendelkezetek. A faoszlopos tornácok (például az akkori Ságvári Endre utca 5., Zsák utca 3.) mellett ezeknél a régebbi lakóházaknál is elterjedt volt a hengeres téglaoszlop (ilyen volt akkor a Kossuth Lajos utca 23., a Péntek Ferenc utca 13., Szarvas Sándor utca 11., 40. alatti lakóház), amely olykor megkettőzött volt (például a Fő út 32.). A tetőszerkezet eredeti formája ollóágasos volt, mely nyeregtetőt tartott. Az épület homlokzata tapasztott nádból készült vagy deszkázott, esetleg falazott vértelekben végződött.

A lakóházak egyik típusaként felmért Zsák utca 3. számú épület például egy háromosztatú lakóház volt. Az udvari fronton a ház hosszánál rövidebb, henger alakú, faoszlopos tornác, „ámbitus” húzódott. A pitar két oldalán egy-egy lakóhelyiség volt: a nagyház és a kisház, melyből a felmérés szerint az utóbbi soha nem volt fűthető. Itt tehát nem alakult ki a „tisztaszoba-kisszoba” eloszlás, mert a kisszoba téli tartózkodásra alkalmatlan volt. Az 1850-es évek táján vertfallal emelt épületben eredetileg szabadkémény szolgálta a füstelvezetést, de a szabad kéményt az 1940-es években elbontották. Attól kezdve a nagyházban a pitvar „kulinájából” táplált sifonkemence fűtött, a konyhában vályogból rakott csikótűzhelyen főztek. A kisházban a felmérést megelőző évtizedekben vályogból rakott tűzhely volt, melynek füstjét lemezcsővel vezették a pitvar túlsó oldalon lévő kulinájába. Az épület utcai homlokzatának vértelke tapasztott nádból, az udvari pedig tapasztott lécből készült. A szelemenes tetőszerkezetet az épület végein ollóágasok, középen három félágas tartotta. Náddal volt fedve.

A másik felmért típust a Fő út 56. szám alatti lakóház képviselte. Ez egy négyosztatú, szoba+konyha+szoba+kamra beosztású lakóház volt. Az 1800-as évek első felében épülhetett. Az udvari fronton végighúzódott az oszlopos tornác, az „ámbitus”.  A középen lévő konyhából vagy pitarból egy-egy lakóhelyiség nyílott, a konyhából szabadkémény vezette el a füstöt. Az 1930-as években megszüntették a szabadkéményt, és ettől kezdve már csak a nagyházban fűtöttek, a szögletes sifonkemencében. Az épület falazata vályogból készült, mindkét végén a homlokzat deszkavértelekben végződött. A szelemenes tetőszerkezet az épület végein ollóágasokkal, középen három félágassal tartotta a náddal fedett tetőt.

A XIX-XX. század fordulóját követően és különösen az I. világháború utáni években új típusú, nagyobb méretű gazdaházak kezdtek terjedni. Jellemzően négyosztatúak, nyeregtetősek voltak, az udvarfronton nagyrészt végighúzódó tornáccal. A nyeregtető az utca felé csonkakontyos volt, mely a homlokzaton megjelenő vakolatdíszítéssel szembetűnővé tette az épületet. Az udvari homlokzaton húzódó négyszögletes kőoszlopokkal tartott tornác is éke volt ezeknek az épületeknek. Különösen azt követően, hogy az 1910-es évektől a tornácvégek fűrészelt deszkadíszítést kaptak. A tornácos gazdaházakkal szemben a telken az utca hossztengelyében a gazdasági épületek (ólak, istállók, műhelyek) is megjelentek. A gazdasági épületek később terménytárolókká, lakóházakká is alakulhattak. Ezeknek az épületeknek a födémszerkezete mestergerendás fafödém, a padlástéren sár tapasztású. A szarufák a padlásteret magasító sárgerendákra nyúltak. Ez az emelt padlástér szellőzőnyílások beiktatását is lehetővé tette.

A falu történetéhez, településképéhez hozzátartoznak azok a rangosabb épületek is, amelyekben 1945 előtt a településen élő földbirtokosok, bérlők laktak. Itt a református templom közelében épített Elek István-féle kastélyt, a faluközpontban lévő Fazekas László-féle házat, továbbá a település külterületén, a Nagy-páncélos nevű határrészen fekvő Bánó-kúriát és a Domaháza-pusztán épített Bobory-féle kúriát kell megemlíteni. A többségüket lebontották, de a megmaradt objektumok egy része ma már elhanyagolt állapotban van. Az Elek István-féle úrilakot 1907-ben építtette tulajdonosa, mely a község egyik legnagyobb földtulajdonosa rangjához méltó épület volt. Környezetében egy víztorony is épült. A víztorony közelében emelt másik épületben az Elek-uradalom irányító személyzete lakott. Ma már csak ez az építmény és a víztorony áll. Az Elek-féle kastély a Csabay család tulajdonába került. A többszáz holdas birtokon gazdálkodó Csabay család lányát a motorkerékpárokért rajongó Wein Levente vette feleségül. Tőlük a kastély a Lisznyai családhoz került, akik 1942 táján a főépületet lebontatták.

A nem szőlősi származású elemi népiskolai igazgató – Fazekas László – az egyik módos gazda lányát vette feleségül. Az egyedi, villaszerű lakóháza a község közepére épült a XX. század első évtizedeiben. Négyszögletes kőoszlopokkal tartott tornácával a református templom felé néző épületben ma a könyvtár működik.

Tiszaszőlős határában épült fel a szecessziós hatást keltő Bánó-kúria. Szabadon álló, földszintes, tetőtér beépítéses, tagolt tömegű, kontyolt nyeregtetős épület volt, melynek déli sarkán sokszögletű bástya található. A déli homlokzatán vaskorláttal ellátott terasz tette még mozgalmasabbá az épület látványát. A Bánó család tagjai az 1920-as évektől az 1940-es évek közepéig földbirtokosként ismertek voltak a faluban. Az államosítás után a kúria fokozatosan tönkrement, ma már romos állapotban van.

A domaházi kastély környéke a XIX. század második felétől a poroszlói Graefl család uradalmi központja volt. A kastély portikuszszerű déli homlokzatával rangos tulajdonosokra utal. A Graefl család házasodás révén a Boboryakkal is rokonságba került. A család egyik tagja – vitéz Bobory György – 1930-as évektől az 1940-es évek elejéig képviselőházi tag volt, egy időben pedig a képviselőház alelnöke. Mivel a domaházi uradalmat az 1910-es évektől Wildmann Gyula tiszafüredi gazdálkodó bérelte, a kastélyt gyakran Wildmann-kastélyként is emlegetik. 1949 után itt volt az egyik szőlősi mezőgazdasági termelőszövetkezet központi majorja, az egykori cselédházakban pedig a nagyüzem dolgozói laktak. Ma mezőgazdasági vállalkozás működik a majorban.

A település mai házain jól látszik az elmúlt félévszázad építési szokásai, divatjai. A II. világháború után a lassan beinduló gazdaság és az ország újjáépítésére tett erőfeszítések nyomán itt is új házak épültek a juttatott telkeken. Az 1949-ben készített főjegyzői jelentés szerint 11 munkás típuslakás készült el az OHÉSZ támogatásával. Az ekkor készülő lakások nyeregtetős, többségében vályogból falazott, cseréppel fedett házak voltak. A beosztása, alapterülete igazodott a helyi viszonyokhoz. 2 szoba, konyha, kamra, kisebb melléképület jellemezte az akkori lehetőségeket.

A 60-as, 70-es években épültek a palatetős „kockaházak”, amelyek terméskő vagy tégla alapra, vályogból vagy téglából (B-30-asból) falazva készültek. Az 1973-ban kiépült a vízvezeték-hálózat, ezért már fürdőszobát és WC-t is terveztek a lakásokba. A következő építési hullámra jellemző a nagy alapterületű, többszintes, tetőtér beépítéses, beton alapra, korszerű falazó anyagok felhasználásával készült lakások. Ezeknél már fontos követelmény volt a korszerű fűtés és az energiatakarékosság miatt a jó hőszigetelés, a beépíthetőség miatt a magas tető. Ekkor már kiépült és elérhetővé vált a gáz és szennyvízhálózat, és a vezetékes telefon. Ilyen házak sorakoznak a Fő út déli végén és a falu belső foghíjas telkein.

Az építkezés költségeinek növekedése és a gazdasági, foglakoztatási viszonyok romlása éreztette hatását az építkezések számában is. Az évezredforduló után egyre kevesebb, és kisebb alapterületű lakás épült. Jellemző az új lakásokra a takarékos megoldások – alacsonyabb belmagasság, jó hőszigetelésű falazó anyagok és nyílászárók – alkalmazása. Az alacsony tetőmagasság miatt a padlástér már nem beépíthető. Ezek az új típusú lakások érdekes megoldásokkal, és élénk színeivel hívják fel magukra a figyelmet. Megjelenésükben nem követik a falusias építkezés hagyományait.

Tiszaszőlős lakosságának folyamatos csökkenése lemérhető a lakásállományon is. 2009-ben 110 lakás állt üresen, 30-t pedig nyaralóként hasznosítanak nem tiszaszőlősi lakosok. Ezek többsége un. parasztház, melyet az új funkciónak megfelelően felújítottak, átalakítottak. A község minden szegletében van ilyen rendezett portával, ízlésesen kialakított „nyári lak”.  A tulajdonosok között jelentős számban vannak külföldiek, akik egy új lakáskultúrát teremtettek a faluban. Az üresen álló parasztházak többsége romos, rossz állapotú.

A Tisza 19. századi szabályozása megnyitotta a Tiszaszentimre, Tiszaderzs felé az utat, ami a településen átmenő forgalom növekedésével járt. Az így kialakult „főút” egyre fontosabb szerepet töltött be a község életében. A község centrumának kialakulását 2 jelentős döntés segítette.  1898. november 19-én az akkori földművelésügyi miniszter körlevélben fordult a magyarországi települések elöljáróihoz, hogy az 1898. szeptemberében merényletben meggyilkolt Erzsébet királyné (a legendás „Sissi”) emlékére emlékfákat, emlékligeteket létesítsenek. Alig telt el néhány hónap és a következő év tavaszán már jelenthették, hogy Szőlős elöljárósága a református templom melletti területen 4 darab kocsányos tölgyet ültetett el. A tölgyekből kettő igen szépen megterebélyesedve ma is a szabadtéri színpad mellett áll. A falu centrumának rendezése, a református templom körüli teresedés parkosítása az I. világháború után folytatódott, itt elhelyezték a Hősök emlékművét. A községben az 1923. október 22-én tartott képviselő-testületi ülésen döntöttek a világháborúban elesett 57 katona emlékének megörökítéséről. Az ügyek további intézésére alakuló szoborbizottság Pásztor János budapesti szobrászművész terve mellett döntött. A feleségétől és a gyermekétől búcsúzó katona kompozíciója egy 1,8 méter magas alapzaton álló szoborcsoport. Főalakja az egyenruhás katona, aki baljával feleségét öleli át, jobb kézben leeresztett fegyverét pedig gyermeke karolja át. A talapzaton elöl a koronás kiscímer felette a következő felirat: „Hőseink 1914-1918”. A talapzat bal és jobb oldalára került az 57 hősi halott neve. A műkőből készült alkotás teljes magassága 4 méter. 1925. május 24-én avatták fel.

A két világháború között többféle községrendezési terv is megfogalmazódott. Nagy fontosságú volt például az 1928-ban született községi tűzvédelmi szabályrendelet, amely átfogóan igyekezett szabályozni az építkezésekre is vonatkozó előírásokat.

Az elöljáróság az 1930-as évek végétől a főút mellett lévő Klein Aladár-féle ingatlanokon levente gyakorlótér, sportpálya és szérűskert céljára bérelt területet. 1943 októberében a község megvásárolt egy közel 300 négyszögöles telken lévő lakóházat is, hogy ott Levente-otthont alakítsanak ki. Az erre vonatkozó terv és költségvetés is elkészült, de a háború miatt ezek meghiúsultak. Klein-kert beépítése így csak 1950 után kezdődött el, itt felépült fel az új községháza, melyet az 1970-es években bővítettek, majd a szétválás után átépítettek, a környezetét parkosították. Felújításra került a volt tűzoltó szertár is. Itt épült fel a vízmű és a víztorony, később a posta, az ABC áruház és a Takarékszövetkezet helyi fiókja is. A Szabadság téren gondozott park mögött van az óvoda, a könyvtár és az orvosi rendelő. A régi időkre a Fő úton már csak egy öreg magtár épület emlékeztet.

A község belterületét két nagyobb lapos, mélyebb fekvésű rész is tagoltabbá tette. Az egyik a Vadast és a falu többi részét elválasztó Gellért-tó, a másik pedig a református templom szomszédságában lévő „Nóborda”. Ez a rész már a XVIII. században is így szerepelt a forrásokban és az egyik anyakönyvi bejegyzés azt is tartalmazza, hogy valaki beleesett és belefulladt a Nóborda vizébe. Az 1880-as években készült térképeken is nagy tó van a falu közepén, melybe északról – a mai Alkotmány utca felől – egy árok vezeti be a vizet. Sőt, a Nóbordától délre – a kertek alatt, a mai Felszabadulás utcával párhuzamosan – is vezet egy árok, egészen a Szarvas Sándor utca és a Fő út kereszteződéséig. Ez volt a Nóbordaér. Ennek az egykor vízállásos résznek a rendezését, a belvíz részleges elvezetését egyébként már az 1890-es évek elején kezdeményezték. A Nóborda nevének eredetével kapcsolatban a néphagyomány úgy tartja, hogy hajdan itt egy tót bordaárus berúgott és elaludt, az eladásra hozott borda (a szövőszék egyik fontos alkatrésze) pedig beleesett a vízbe. Amikor felébredt, csak azt hajtogatta: „no borda, gyere ki”. Így lett a neve „Nóborda”, melyet az anyakönyvek is többször „Noborda” alakban őriznek.