Tiszaszőlősön Jézus Krisztus születését – a karácsonyt – családi körben is megünnepelték. A XX. század első feléig karácsony estéjén kántáltak, azaz iskolás gyerekek jártak csapatostól, minden házhoz bementek köszönteni. Zsoltárból énekeltek karácsonyi énekeket, „Az Istennek szent angyala”, meg „Krisztus urunknak…” kezdetűeket. A köszöntők tarisznyát vittek, és abba rakták a köszöntés viszonzásául kapott kalácsot. A XIX. század elejéig ilyenkor a segédtanító is elkísérte a gyerekeket, mivel így szerezte be a tanítás után járó jövedelmét. A fiatal legények csak a lányos házakhoz mentek. A XX. század elején már betlehemesek is jöttek, de ők más faluból, a római katolikusok által is lakott helyekről (Örvény, Füred) érkeztek. Ők a „Mennyből az angyalt” énekelték.

Karácsony napja nagy ünnep volt, csigalevest főztek, nagy, 2-3 ágból fonott kalácsokat sütöttek. Kacsát vagy tyúkot vágtak, és abból készült ételeket fogyasztottak.

Az alkalomhoz kapcsolódó hiedelem szerint karácsonykor tököt is kell sütni, hogy sok pénze legyen a családnak. Ha valaki vendégségbe vagy látogatóba jött, neki is adtak az ennivalóból. Vagy ha a szomszédba ment valaki, oda is küldtek tököt, mert úgy gondolták: minél többen esznek belőle, annál több pénzük lesz. A házhoz látogatókkal kapcsolatban egyébként azt tartották, hogy amilyen nemű ember bejön először a házba ( férfi vagy nő) olyan lesz a születendő borjú: bika vagy üsző.

Az ünnephez kötődő hagyományként élt, hogy karácsony és újév között, azaz „két karácsony között” nem jó babot főzni, mert „keléses”, vagyis kiütéses lesz az ember. Kását, borsót sem szabad ilyenkor főzni, ugyanezen okokból. Sőt, két karácsony között semmiféle edényt nem adtak kölcsön, mert akkor nem lesz a jószághoz – az állatokhoz – szerencséjük a következő évben. Ha pedig valamit korábban kölcsönadtak, akkor arra törekedtek, hogy ezekre a napokra hazakerüljön minden kölcsönadott tárgy, pénz. Ugyanúgy kerülniük kellett azt is, hogy adósak legyenek valamivel valakinek. Tehát ekkorra meg kellett adniuk minden tartozást.

Újév napján nem volt szabad szárnyas állatot enni, mert elszáll a szerencse. Csak disznóhúst ehettek, káposztával. Újévre rétest sütöttek: túrós, mákos, diós, répás, kásás rétest. A legrégibb keletű a kásás és a túrós rétes. A kásás rétes egyébként köleskásából, sós rétesként készült.

A következő egyházi ünnep a húsvét volt, amely a családok mindennapjait nagyban meghatározta. Ezt a farsang és  a böjt időszaka előzte meg. A húsvét előtti nagyhét egyik jeles napja volt a nagypéntek, Jézus kereszthalálának emléknapja, a legszigorúbb böjt és gyász ideje. Ipacs András szőlősi parasztember 1923-ban úgy emlékszik, hogy ezen a napon reggel aszaltszilvát ettek, ebédre „mézesgubát”, vacsorára a maradékot. Nagypéntek a nép körében általános tisztálkodási nap: meszelnek, takarítanak, nagymosást tartanak. Ez Tiszaszőlősön az állatállományra is érvényes volt. Az 1960-as években az idős emberek úgy tartották, hogy nagypénteken a lovat „meg kell mosdatni a vízben, hogy ne legyen rühös”. Nagypénteken vadkacsatojást is kerestek a határban, hogy haszon legyen a háznál. A tojásokat hazahozták, és a sütéshez felhasználták.

A böjt után a húsvéti étel a kocsonya volt: a korábban levágott hízó orrát, lábát és körmét főzték bele, majd a gondosan elkészített lét hideg helyen hagyták megdermedni. Ekkor ettek még mákoslaskát, túróslaskát is.

Húsvétkor locsolkodni is jártak. Akkora kalácsot sütöttek, hogy csak egy fért a tepsibe. Ezt tették ki az asztalra, és abból szeleteltek a locsolóknak. Aztán a legények a minden udvarban lévő ásott kútnál meglocsolták a lányokat.

A nagy egyházi ünnepeken túl igen nagy jelentősége volt a parasztság mindennapi életében az egyéb jeles napoknak, illetve az ezekhez kötődő szokásoknak és hiedelmeknek. Ezek egy része a természet változásaihoz, az egyes ember vagy a család boldogulásához kapcsolódott.

Tiszaszőlősön több ilyen naphoz is fűződtek hiedelmek, szokások. Ezek egyike a Luca nap (december 13.) volt. Luca hol gonosz, hol boszorkányszerű lény, hol termékenység-varázsló, hol jövendőmondó, mágikus erejű jós volt a falu népének emlékezetében. Azt gondolták, ha Luca napján a lúd jégen áll, karácsonykor sárban áll. És fordítva: ha Luca napján sárban áll, akkor karácsonykor jégen áll. Ha Luca locsog (nedves, esős idő van), karácsony kopog (fagyos, hideg idő van). Ha Katalin (november 25.) locsog, Luca kopog. Abban is hittek, hogy a Lucától karácsonyig terjedő időszakban megfigyelt napok időjárásának megfelelően alakul a következő év 12 hónapjának időjárása.

Szőlősön több családban Luca napon hagymakalendáriumot készítettek. A vöröshagymát 12 héjra bontották, és a héjdarabokra sót szórtak. Amelyik hagymadarab nedves lett, az évnek annyiadik hónapja esős lesz a jóslat szerint. A 12 hónap olyan lett, amilyen mértékben a só elolvadt.

A termékenységvarázslás fontos időszaka is volt ez a nap. Az egyik visszaemlékezés szerint Lucakor „megpemetelték” a tyúkokat. Ilyenkor kimentek a tyúkólhoz, egy fadarabbal megpiszkálták a tyúkot és azt mondták: „a mi tyúkunk tojogáljék, a kenteké kotkodáljék.” Más azt is hallotta valamikor, hogy hajdan a faluban Luca napkor csóvát dobtak a kertbe és kiabálták: „a mi tyúkunk tojogáljon, a kenteké kotkodáljon”

A lány, aki meg akarta tudni, hogy ki lesz a férje, Lucakor kezdett enni egy almát. Luca estéjén vágta meg, és minden nap harapott belőle karácsonyig. Karácsony reggel kiállott a kapuba. Amilyen nevű férfi arra ment, olyan nevű lett a férje. „Aztán ha fehércseléd ment arra, nagyot kacagott.”

Tiltást is tartalmazott ez a nap. Az 1950-60-as években egyes adatközlők még azt hallották szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy „Luca napkor nem szabad varrni, mert bevarrják a tyúkok seggit.”

Terményjóslás más napokhoz is kapcsolódott. Azt gondolták a szőlősiek, ha karácsony éjszakáján ritka csillag van, ritka év lesz (rossz év). Ha karácsonykor teljes a hold, teljes lesz a termés. A falubeli szőlőművelés egykori jelentőségével van összefüggésben egy igen szigorúnak tűnő mondás: „Aki Márton napra fel nem akassza a kapát, akassza fel magát”. Vagyis november 11-re már be kellett fedni a szőlőt, mert jöttek a téli fagyok. Ezzel szemben reménykeltő volt a január 22-i napsütés, mert azt tartották: „Vince napján, ha süt a nap, sok hordót készíts a bornak”.

A tavasz igazi kezdetét azonban a néphagyomány Tiszaszőlősön is Szent György naptól – április 24-től – számította. Évszázadok óta fontos határnap ez, hisz már az 1771-ben kelt „Urbárium” is tartalmazta, hogy az országban az „1550. Esztendőnek 36-dik Articulusa szerént szabad légyen a Jobbágyoknak bort árulni Szent Mihály naptól Szent György napig”. A földesúrral szemben fennálló úrbéres szolgáltatások teljesítésének is két határnapja volt ez a két időpont, ám más hagyományok is kötődtek április 24-hez. Az 1960-as évek elején végzett néprajzi adatgyűjtés szerint a falubeliek körében a nappal kapcsolatban számos hiedelem élt.

Az időjárással kapcsolatban úgy tartották: „ha Szent György nap előtt megszólal a béka, akkor Szent György nap után megint nem szól, hideg lesz”.

Mágikus erejű nap is volt ez, mert voltak, akik „Szent György nap éjszakáján lesték a pénzt. Ahol pénz van a földben, ott a föld fellángolt”. Az 1960-as években végzett néprajzi gyűjtések szerint volt olyan, akinek az ismerőseivel ez meg is történt. „Nagyapámék hétszámra ásták a partalját, mikor a vasutat csinálták itten. Aztán ott felvetődött valami láng Szent György nap tájékán. Aztán egy közülük megtalálta a sok aranyat, de el is vitte, nem jött oda többet kubikolni”.

A korábban már említett Ipacs András szerint a tréfás „bosszú napja” is: Szent György napra virradóan, akire haragszanak, kiássák

a kapufélfáját, aztán ott hagyják. Az április utolsó éjszakája is tartogatott meglepetést a lányos házaknak. Ez a májusfa állítás ideje. Májusfának nyár- és nyírfát használnak. A kapuba állítják fel, szalagokkal, kendőkkel díszítve, sőt borosüveg is szokott a fára kerülni.

Ezen a napon a néphit szerint más is megtörtént. „Szent György nap éjszakáján a boszorkányok bika alakjában verekedtek. Volt, akit aztán úgy összevert a többi, hogy hetekig beteg volt”. A tiszaszőlősi idős emberek a XX. század közepén még hallottak a Szent György napi harmatszedésről, az állatokat eltartó legelő megrontásáról is. „Tudósok, akik értenek a rontáshoz, Szent György nap éjszakáján a legelőre kimennek, fehér lepedővel és húzzák a földön, a harmaton és akkor mondják: ‘viszek is, hozok is’. Mindegy, hogy hogyan húzza, maga után húzza. Elviszi a tej hasznát. Azzal a lepedővel hazaviszi. Őrzi azt a lepedőt, mert abban van a tudománya”. Vagyis a harmatszedéssel a rontás ellen védekeztek: az összeszedett harmatot a tehén elé tették, hogy jól tejelő maradjon. Az elmondásokból az is kiderült, hogy nem minden asszony rendelkezett vagy rendelkezhetett ilyen tudománnyal. 1960-ban egy 47 éves asszony a következőt mesélte el: „A testvéremék tanyán laktak. Látta hogy Szent Györgykor húzgálják a lepedőt az asszonyok. Ő is beállt közéjük húzni, kivitt egy lepedőt, csak úgy passzióból. Aztán utána jajgatott ám, hogy tüzes villákkal szurkálják a szemét. Kiabált, aztán nem láttunk senkit. Megtanították őt az asszonyok, hogy ne utánozzon senkit”. 1960-ban egy másik adatközlő elmondta, hogy neki is „Szent Györgykor mindig volt teje, de tejföle nem volt. Nem a tejet viszi el ilyenkor, csak a tejfölt, a tej hasznát. Hogy ne tudjon ártani, Szent György este, naplemente előtt kását kellett szétszórni a kaputól a tehénistállóig, akkor nem tudott bemenni a rontás”.

Roppant érdekes, hogy a falubeliek körében a XX. század közepén az egyik leggyakoribb hiedelem az állatok, elsősorban a tehenek megrontásával kapcsolatos. A néphit szerint Szőlősön a foggal született, tudós emberek, vagy a boszorkányok tudták megrontani a teheneket. Mivel sok ilyen embert véltek ismerni a faluban, bizony régen az gyakran megesett. A hiedelem szerint a boszorkányok a tehénganajt összeszedték és a kéménybe kötötték. Ott az megfüstölődött, és ezzel rontották meg a más tehenét. Ekkor a tehén nem adott tejet, vagy nem lehetett tejfölt, túrót készíteni a tejéből. Az állat nyugtalanul viselkedett, egész nap bőgött, lógott a nyelve. Többféle praktikával próbálták a rontást gyógyítani. A leggyakoribb az volt, hogy a ház asszonya a pendelyét levetette, arra tejet próbált fejni, majd a pendelyt az istálló küszöbén fejszével verni kezdte. Addig verte a küszöbön a pendelyt, amíg meg nem jelent a kapu előtt az, aki a tehenet megrontotta. Az illető kiabálni kezdett, hogy valaki menjen ki, de ekkor nem volt szabad kimenni hozzá. Ezt követően az illető beteg lett a verés miatt. A kapu előtti megjelenésből, a kiabálásról és a betegedésről tudták, hogy ő rontotta meg a tehenet, ő a boszorkány. Olyan is volt, hogy az istállóban fokhagymakoszorút kötöttek a gerendára, hogy meg ne tudják megrontani a tehenet.

Az is előfordult, hogy a megrontott tehén gyógyításának ügyében Roffra mentek, mert egy roffi ember tudott állatot és embert is gyógyítani. A „roffi ember” adott valamit a tehén gazdájának, amivel füstölni kellett, és a füstölés hatására odament a házhoz az, aki megrontotta a tehenet. Azt is elmondták régen, hogy „Vót itt egy öregember, aki úgy mondta, hogy ássanak egy kis kerek gödröt a tehén alatt az istállóban és a fejsze élével verjék meg a tejet”. Az elmondás szerint kiderült, hogy a fejszét a szomszédasszony hátába verték. Vagyis ő volt a boszorkány.

Gyenge, apró jószágot is megvertek szemmel: a bornyút, aprólékot, kislibát, kiskacsát. Ilyenkor azt mondta a mágikus erejű ember a kiskacsákra: „de szépek, de szépek” vagy a tehénre, hogy „jaj de jó kis tehén vagy, jaj de jó kis tehén vagy”. A dicsérgetés tényleges hatása rövidesen jelentkezett. A falubeliek szerint volt olyan ember, aki a saját maga jószágát nem nézte meg egy bizonyos ideig. Nagyon fekete szeme volt ugyanis ennek az embernek.

Külön elemzést érdemelne annak tisztázása, miért élt olyan elevenen a táltosok, a tudományos emberek és a boszorkányok létezésének hiedelme a falu népének hitvilágában. Egy biztos, táltosnak, boszorkánynak születni kellett! Aki például foggal született, abból lett a „tudákos ember”, annak volt boszorkányos a tudománya. A hiedelem szerint erre a bába is figyelt, mert amikor a gyermek megszületett, a bábaasszony rögtön az újszülött „szájába nyúlt és ha fogat talált, akkor a fogat kilökte”. De a boszorkányok is figyeltek. Az ilyen gyereknek a fogát éjszaka igyekeztek ellopni. Az is előfordult, hogy később az ilyen gyereket a fogáért a boszorkányok megverték: „hogy ne legyen az is tudákos”.

Ezt egy idős ember így mesélte el 1960-ban: „A nagyapám testvérének a jányát megverték a bölcsőben éccaka. Kísértet vagy mi járt ott: csissz-csussz, csisszcsussz – ilyen hallatszott a házban. Járt a fény körben a házban. Tán foga volt annak a kisjánynak”.

Ezeknek az embereknek olyan tudományuk volt, hogy elváltoztak macskává vagy más állattá, és úgy tudtak másoknak ártani. Hattyúvá, bikává, kanca lóvá változott boszorkányokról tudtak a régi helybeliek, akik azt mondták az 1960-as években, hogy „ilyenek ezelőtt még 40-50 évvel is voltak”. Fiúgyerek is születhetett foggal: ő táltos lett. A szőlősiek úgy mondták, hogy az egyik embernek a fia foggal született. Természetfölötti képessége fokozatosan alakulhatott ki, mert később „oda is volt kilenc napig”. Ez talán többször is előfordult vele: „… egy táltosló vitte el, aztán az is olyan sovány lett, meg rossz gyerek lett. Viaskodnia kellett. Talán már nyolcéves is volt, mikor elvitték. Mikor visszajött, rongyos volt, csupa sallang volt a ruhája. Hajtotta a táltos”.

Ezek a „bűbájosok” (így nevezték a táltosokat, a boszorkányokat) tudományukat féltették, de haláluk előtt megpróbálták mindig átadni valakinek. Ez akkor következhetett be, ha közvetlen haláluk előtt kezet fogtak valakivel. A boszorkány környezete azonban erre gyakran rájött, és ilyenkor seprűt adtak a haldokló kezébe, és csak így tudott meghalni. Aztán elégették a seprűt. Az ilyen seprű táncolt, szikrázott a kemencében égés közben.

Az egyik ember például pontosan tudta, hogy a szomszédban lakó idős asszony hogyan halt meg: „….mikor meghalt, nem akart meghalni. Azt mondta, hadd fogja meg a kezit a lánya. Aztán az csak a seprűt merte odanyújtani. Aztán meghalt. Éppen kenyérsütéshöz fűtötték a kemencét, belökték a seprőt, hát táncolt a seprű a kemencében”.

A falubeliek hiedelemvilágában több olyan ember is létezett, aki nem volt ugyan táltos vagy boszorkány, de valamilyen természetfölötti erővel bírt. Az ilyen emberek tudták, ki mit követett el és büntetést is ki tudtak szabni. 1960-ban egy 47 éves szőlősi asszony mesélte el a következő esetet:  „A tengeriföldről egyszer egy ember tököt lopott. Régen volt, most már az unokája is ötven éves annak az embernek. Hazavitte. Másnap reggel, mikor legtöbben járnak az utcán, akkor kellett a gazdájának visszavinni és a gazdája lemocskolta, hogy többet ilyet ne csináljon, mert úgyis nem tud egy lépést tenni, hogy ő meg ne tudja. Feltetette hát a kapu tetejére a tököt és ott tartatta vele. A sövénykapun tartotta egy jódarabig.

Míg meg nem unta az öreg, és azt nem mondta, hogy ‘na, letetetem már véle, ne tartsa már azt a tököt”.

Gyógyító erejű, természetfölötti képességgel rendelkező ember is volt a faluban. Ilyenek voltak például az állatállományra veszélyt jelentő patkányok elküldésének fortélyait ismerő emberek. „Vótak régen olyan emberek, hogy elkűtték. Egy ember enni adott a patkánnak. A potkányok kimentek a disznóvályúra enni. De egy még hátravót, mer aszonta, hogy ‘egy még hiányzik’. Mikor az öreg potkán is kijött, elkűtte a másik tanyába. Egy kis bot vót csak nála, avval csinálta”.

Sajátos kultúrkincsünk a népi gyógyítás, amely a néphitnek azon része, amelyben a hiedelmek és a tudáselemek keverednek. A népi gyógyításra vonatkozó hagyományanyag Tiszaszőlősön gazdagnak mondható. A gyakorlata részben széles körben tudott volt, a nép körében elterjedt, részben pedig csak specialisták által bírt ismeretanyagot, eljárásmódot jelentett.

Volt, aki embert is tudott gyógyítani, bár nem volt orvos. Az egyik 84 éves ember az 1970-es években a következő esetet mesélte el:  „Aratásba vót. Kocsis vótam, oszt minden nappal, fél kettő fele kirázott a hideg. Egy fiatalember mondta, hogy itt Szőlősön van egy ember, aki ezt ki tuggya csináni. Elmentem hozzá. Azt kérdezte, hogy ‘hányszor lelt mán ki a hideg’. Mondom hogy egy hétig. Elkérte a zsebkendőmet és húzogatta a sarkait és mondott rá valamit. Majd aszonta hogy kössem a nyakamba, hogy a csomó a baloldalon legyen. El is mútt valóban. Elmentem haza”. Volt olyan asszony a faluban, aki csak az árpa gyógyításához értett. Akinek árpa nőtt a szemén, elment ehhez az asszonyhoz. Ő az ajtó négy sarkából vágott négy szilánkot, meg sáfrányt hozott, meg pókhálót, azzal füstölte, meg valamivel be is kötötte az árpát.

Kisebb-nagyobb gyógyító eljárásokat azonban széles körben ismertek. A szemen nőtt árpát például úgy gyógyították, hogy az árpát a párna „csücskibe kellett verni” és hozzá mondani: „árpa, árpa lekaszállak, megszárítlak, fehér lúnak adlak”. Ezt háromszor kellett megcsinálni egymás után. Egy másik módszer szerint kilenc szem árpával meg kellett dörzsölni az illetőnek a szemét, majd kilencszer körül kellett járni a kutat és mindig egy szemet a kútba kellett dobni. Közben az „árpa, ápra lekaszállak…” kezdetű rigmust kellett mondogatni, esetleg más változatban.

A kelést is tudták gyógyítani. „Ha kelés van valakin, meg szokták kanyargatni pénzzel és a pénzt a keresztútnál eldobják, vissza nem néznek. Azt mondják: ‘ha felveszed, hasznod legyen benne’. Aki felveszi, arra megy át a kelés. Három napon belül. Ez biztos, ezt én is tapasztaltam. A mi ….. kislány volt, akkor kezdett lenni a forint. Tanált 2 forintot. Mikor hazahozta, nagy örömmel, hogy pénzt tanált, én rögtön eldobtam, de már késő volt. Egy hét múlva tele lett a lába keléssel”.

A gyógyítás időnként mágikus elemek igénybevételével is társult. Elmondták régen, hogy egykor a faluban két bába volt. Szülés után elkötötték egymás pácienseinek a mellét. Ekkor az anyának nem volt teje. Ezt gyógyítani kellett. „Szűzlánnyal fonattak kenderfonalat, abból kötöttek, csavartak olyan kis bölcsőformát.  Arra rá kellett fejni, aztán betenni a kisgyerek dunnájába. Ott volt 8 napig, addigra megjött az, aki elkötötte a tejet. Ez rossz szándék nélkül is előfordulhatott. A bába nem tudhatott róla, mármint a gyógyításról. Mikor az előjött, kell csinálni 3 kis darab pirítóst, arra is tejet fejni, s vagy kutyának vagy macskának – valamilyen állatnak – odaadni. Akkor mind a két anyának lesz teje, annak is marad, meg ennek is visszajön”.

A Tiszaszőlősön egykor élő szokások, hiedelmek tehát roppant színesek, változatosak voltak. Ez a zömmel reformátusok által lakott, kisnemesi rétegekkel is kevert népesség körében minden bizonnyal azzal is magyarázható, hogy az itt élők a XIX. századtól közvetlenül érintkeztek palóc és matyó, tehát római katolikus vallású vidékek népével, akiknek körében ezek a jelenségek elevenebbek voltak.