A helyi oktatás minden bizonnyal az újratelepedést követően megindult, sőt egy forrás arról is hírt ad, hogy a helybeli reformátusok már az 1687-es soproni országgyűlés idején is bírtak „oskolával”. Részletesebb adataink azonban csak az 1740-es és 1760-as évektől vannak. Ismert, hogy a tógátus, azaz a Debreceni Református Kollégium növendékei közül kikerülő rektor (vezető tanító) vélhetően az újratelepedéstől működik a községben. Ennek ellenére 1740-ig csonka partikulának, tehát a debreceni kollégium hiányos résziskolájának tekinthető a szőlősi „oskola”. Ennek értelmében a szőlősi partikulában a kollégiumi tanítási rendszer alsó és középfokának három évfolyamából a latin ABC-t, a szótagolást, esetleg a latin nyelv elemeit tanították.

Barkóczy egri püspök 1746. évi egyházlátogatásakor feljegyezték, hogy a faluban református fi- (fiú) és leánytanító tevékenykedett. A lányokat magyar nyelven tanították, ezért feltételezhető, hogy számukra az olvasás elsajátítása volt a legfontosabb feladat. A leányok tanítója nem szerezhetett magasabb képesítést, mert ilyen intézmények ekkor még nem voltak. Ő önképzés útján jutott el odáig, hogy alapfokú ismereteit továbbadhassa növendékeinek. Az 1760-as évektől már préceptorok nevét is ismerjük. 1761-ben Tolvaj Mihályné volt a leányok tanítója, 1763-ban pedig Pongrátz Pál.

Egy másik egyházlátogatási jegyzőkönyvből tudjuk, hogy 1767-ben az iskola vezetőjének – a rektornak –  javadalma a falu lakosainak jóvoltából a lelkészi javadalom fele volt. A lelkész keresete ekkor 85 forint, 50 köböl búza, ugyanannyi árpa, négyköblös vetés, 12 szálfa, 360 kéve nád, 10 forint faggyúra, 4 icce vaj, a tehénfejés fele és a díjtalan őrzése.  A búza és az árpa mennyisége körülbelül 10-10 magyar hold termésének felel meg, a vetés pedig 4 katasztrális holdnyi területet jelentett. Ez egy negyedtelkes jobbágyhoz hasonló anyagi kondíciót jelent. Így a rektor jövedelme egy nyolcadtelkes jobbágy jövedelmével volt egyenértékű, ami egy házas zsellérhez közeli gazdasági hátteret jelentett. A rektor mellett dolgozó préceptor azonban csak könyöradományból, kantáciából, azaz énekléssel járó, házról házra történő alamizsnagyűjtésből és sorkoszton (meghatározott sorrendben, házaknál történő étkezés) élt. A préceptori állás ezért gyakran betöltetlen volt, akkor működött préceptor is, ha akadt erre vállalkozó.

Az 1760-as évek elején szolgált a faluban rektorként a jászkiséri születésű Baja István, 1770 körül Mészáros Péter, az 1780-as években pedig a balmazújvárosi Csobányi István.

Érdemes megjegyezni, hogy az 1700-as évek utolsó harmadában több szőlősi születésű, későbbi debreceni diák szerzett hírnevet, és vált rektorrá vagy lelkésszé az ország számos településén. Beleki István szőlősi származású diák később Hódmezővásárhelyen lett rektor. Pólya Ferenc 1762 körül Szőlősről került a debreceni kollégiumba, majd Poroszlón lett rektor. Oláh Mihályt szintén szőlősi születésűnek tartják a források. Ő 1773-ban tanult Debrecenben, majd Mezőtúron, Karcagon, Veresmarton és Abádon volt rektor. Az 1762-es helybeli születésű nemes Koczik Mihály 1780-ban tanult a kollégiumban és később Burán, Roffon lett lelkész. Ő egyébként Csokonai Vitéz Mihály barátjának is számított. Csokonai halálakor versben emlékezett meg a költőről, és a mű végén azt mondja, ő „egy viruló ciprust” plántál a sírra, melyen ez áll: „Nem győzi le őt a halál!”. Nemes Koczik Lajos szőlősi születésű fiatal 1782-ben tanult Debrecenben, és később Lacházán lett rektor. Lengyel József ugyancsak Szőlősről származott, és az 1780-as évek közepén folytatott kollégiumi tanulmányai közben előbb leánytanító volt Debrecenben, majd az akadémia elvégzése után, az 1800-as évek elejétől ugyanott professzor lett. Az 1780-as évekbeli debreceni diákok között még további két szőlősi fiatalt találunk: Oláh Dánielt és Tóth Mihályt. Mindez azt jelzi, hogy a szőlősi partikula számos olyan növendéket adott a debreceni kollégiumnak, akik jelentős feladatot láttak el a későbbiekben egy-egy gyülekezetben.

 1792-ben például feljegyezték, hogy a kiváló rektor, Keszi Hajdu András kezén, 18 konjugista és 22 deklinista végezte tanulmányait. Azaz a rektor az egyik csoportban (osztályban?) kezdő, latin igeragozást, és egy másik csoportban, főnévragozást tanuló gyermekeket oktatott. Ezalatt a préceptor 72 elemistával foglalkozott. Ők vélhetően hittant, olvasást és elemi számtant, talán némi betűvetést tanultak, és minden bizonnyal főleg lányok voltak. Az iskola tehát – csökevényesen és csonkán is – partikula-szerűen működött. Bár a latin tanulással később baj volt. 1795-ben észrevételezte az esperesi vizitáció, hogy Keszi Hajdu szörnyű szigorúsága elnéptelenítette az iskolát, úgyhogy a rektor az üres „classist sertésóllá tette”. A következő rektor mellé nem akadt préceptor, és egymaga 101 növendékkel is bírta a munkát. 1799-ben a presbitérium arra az elhatározásra jutott, hogy eztán olyan rektort kérnek a kollégiumból, akinek nem lesz többé szüksége préceptorra. Ilyen lehetett az ifjú Jókai Mór nagybátyja – Ásvai Jókai József – aki elvállalta a munkát. Mivel azonban a helybeli Fekete Péter, minden magasabb iskolai végzettség nélkül ugyan, de vállalkozott a préceptorságra, még néhány évig alkalmazták. Szolgálatának leteltével azonban 1804-ben megszüntették a külön préceptor alkalmazását, és az egyház képességeivel arányban nem álló partikula kifejlesztését. Később újra lett préceptor, akinek a feladata a továbbiakban kizárólag a leányok tanítása lett.

Egy dokumentum szerint 1803-1804-ben 105 fiútanulóval és 100 leánytanulóval 2 tanító foglalkozott. Három évtizeddel később – 1835-1836-ban – szintén 2 tanító foglalkozott 110 fiú és 92 leánynövendékkel. A tanítási módszer mai szemmel nézve nem tűnt bonyolultnak. A tanító egy diákkal foglalkozott: előre olvasta az elsajátítandó anyagot, a kiszemelt tanuló ismételte, majd a többiek is ugyanezt tették, hangosan egyszerre. Így a későbbi értelemben vett tankönyvre a növendékeknek nem is volt szükségük, nem is tudták volna beszerezni. A tankönyvnek megfelelő eszközzel csak a tanító rendelkezett. Erre a célra Coménius széles körben elterjedt Orbis Pictus elnevezésű, 150 leckét tartalmazó könyvét vagy a debreceni kollégium partikulái számára rendszeresített latin-magyar ábécéskönyvet használták. Ezeket a XIX. század elején a református partikulákban már kiegészítette vagy felváltotta többféle, magyar nyelven írott ÁBC „könyvetske”, és mindig kéznél volt valamilyen Énekeskönyv és a Káté.

 A XIX. század első felében azonban – részben a nemzeti nyelv iránti igény, részben a latin nyelvben kevésbé vagy egyáltalán nem jártas préceptorok miatt – a falusi iskolákban a latin iskoláztatás háttérbe szorult, és egyre inkább erősödött az elemi népoktatás iránti igény. Ezt a Tiszántúli Református Egyházkerület 1819-es kerületi tanterve is ösztönözte. Széleskörben elterjedt a Hármas Kis Tükör, amely 1773 és 1850 között mintegy 50 kiadást ért meg. Ez a tankönyv már címlapján is hirdette tartalmát: „a’ Szent históriát,..Magyar országot, …Erdély országot,…annak földével, polgári-állapatjával és historiájával, gyenge elmékhez alkalmaztatott módon, a’ nemes tanúlóknak summásan, de világosan elő-adja és ki-mutatja”. Vagyis a korabeli oskolákban ebből a tankönyvből történelmet, fizikát, gazdaságtant, számtant, földrajzot és fogalmazást lehetett tanulni, jórészt a tanító felkészültségének megfelelő szinten. A tanítók képzettsége azonban Szőlősön a

XIX. század első felében roppant változatos képet mutatott. A fiúk oktatásának színvonalát a már korábban felsorolt, továbbtanuló, szőlősi származású debreceni diákok névsora is jelzi, de az sem mellékes, hogy ez a kis iskola magának nevelt lánytanítókat. 1781-1844-ig két ilyen helybeli születésű, a „képesítést” lényegében csak az egykori tanítóitól elleső férfiú, Hegymegi János és Fekete András végezte a lányok oktatását. A Hegymegi, a nemes Fekete és a nemes Koczik család egyébként több generáción át adott tanítókat.

A 63 éves korában elhunyt Hegymegi Jánosról például feljegyezték, hogy több mint három évtizedig volt a lányok tanítója. Ő az 1760-as években eredetileg az Elek családnál volt tiszttartó, később a gyermekek nevelője lett. Talán az egyik fia volt Hegymegi Dániel, aki az 1810-es évek végétől egészen az 1840-es évek végéig rektor volt. 1849-től már haszonbérlőként említik a források. Az 1812-ben elhunyt Hegymegi János után nemes Fekete András (aki vélhetően a korábbi préceptor, Fekete Péter fia) lett a lányok tanítója. Ő 1849-ben 73 esztendős korában halt meg. Közben 1845-ből Oláh Imre leánytanító nevét is feljegyezték. 1850-ben a lánytanító ismét egy Fekete András lett (a korábbi tanító fia). Ő a kovácsmesterséget sajátította el, de 1864-ig zavartalanul tanított, noha az esperesi vizitációk során többször is kritikával illették munkáját.

Az 1850/51-es adatközlések azt mutatják, hogy Tiszaszőlősön 2 vallásfelekezetnek 3 osztálya van, ahol 3 tanitó alatt 98 fiú és 76 leány, összesen 174 gyermek tanul. Ezek alapján az tételezhető fel, hogy a kétosztályos, deklinista-konjugista református iskola mellett talán egy egyosztályos római katolikus iskola is működik. Az 1810-es évektől ugyanis már van nyoma annak, hogy a faluban a római katolikusok körében egy Pápai Mátyás nevű „Ludi magister” (a gyermekek mestere) ténykedett.

Az 1850-es évektől számos kedvező fejlemény befolyásolja az iskolaügy alakulását. Országosan javultak a szakmai feltételek, de Tiszaszőlősön csak az 1860-as évek elejére teremtődtek meg a modern, 6-12 éves korig tartó mindennapi iskola, a fiú és a leányoktatás anyagi keretei. Megjelentek a magyar nyelvű, az adott felekezet sajátosságait is figyelembe vevő tankönyvek, országos szinten megfogalmazódott az államilag támogatott, kötelező népoktatás igénye. Kedvezően hatott a hagyományos református kollégiumi rendszert átalakító szervezeti-tartalmi változás is, amelyet a református népiskolák 1858-ban kidolgozott új szervezeti szabályzata testesített meg. Ez szakmai szempontból a későbbi Eötvös József által jegyzett 1868. évi XXXVIII. népoktatási törvény megalapozásának is tekinthető. Elmondható, hogy Tiszaszőlősön a fiúknál 1860-ban, a lányok oktatása terén 1864-ben elkezdődhetett a modern értelemben vett elem népiskolai oktatás. Az iskolai épületek pedig 1860-ban önkéntes adókivetéssel, és az Elek család hathatós segítségével felépültek. A tanítói javadalmak az 1864-es tagosításkor, majd Pálóczi Horváth Mária földbirtokos asszony jótékonyságával lényegesen javultak. A továbbiakban az iskola rektorain és a fenntartó egyházközségen is múlott, hogy a kevésbé képzett préceptorok helyett modern értelemben vett tanítókat alkalmazzanak.

1852-ből ismerjük Fekete Antal iskolaigazgató, 1857-ben Fekete Zsuzsanna leányiskolai tanító nevét. 1851 és 1860 között a szőlősi születésű, teológiát végzett Mézes János volt a fiúk tanítója. 1855 és 1858 között még Lázár Imre is itt dolgozott. 1860-tól Kovács Máté volt a fiútanító.  A már említett Fekete András, és 1862-ben Boros Ferenc, 1864-től pedig Györfi Lajos lett a leánytanító, ő 1869-ig maradt, távozása után Sipos Zsigmond (1870-1872), a helybeli születésű, Debrecenben végzett Szalkai István (1873-77), majd Széles Károly (1878-82) következett.

A törvényi szabályozás, a szakmai és tárgyi feltételek javulását azonban csak később követte az iskolalátogatás és az iskoláztatás javulása. A rendelkezésre álló statisztikai adatokból kiderül, hogy az 1840-es, 1850-es években évente 128 és 187 fő közötti az iskolaköteles fiúk és lányok száma, az iskolalátogatás azonban roppant ingadozó. 1849-ben például – érthető okokból – csak 42 %-os, 1857-ben és 1858-ban viszont több mint 90 %-os volt az iskolalátogatás aránya. Érdekesség, hogy az 1860-as években az iskolalátogatás aránya újra visszaesik. Az évi 150-162 főnyi iskoláskorú gyermek 28 %-a (1864-ben), máskor 58 %-a (1865-ben) nem jár iskolába. A mulasztók aránya az 1880-as évekre 10 % körül stabilizálódik.

Ezekben az években kialakult a modern iskolarendszer, meghonosodott a tanulói osztályokra épülő oktatás. 1884-ben például a református felekezeti iskolában 5 osztályú fiú- és 4 osztályú leánytagozat működött, 4 tanítóval és 245 tanulóval.

A XIX. század legvégén Fazekas László lett a falu tanítója, aki 1924-ben bekövetkezett nyugdíjazásakor már igazgató-tanító volt. Ő volt a szövetkezeti mozgalom egyik helyi szervezője, közreműködött az 1907-ben alapított Hangya Szövetkezet felvirágoztatásában is. Beilleszkedett a falu közösségébe, házassága révén az egyik gazdacsaláddal került rokonságba. Az 1930-as években már 60 hold földön gazdálkodott.

Az I. világháború után az iskoláztatási kötelezettség teljesítésének biztosításáról szóló 1921. évi XXX. törvény az elemi népiskolának két tagozatát különböztette meg: a hatéves mindennapi és a hároméves továbbképző (ismétlő) tagozatot. Ez utóbbi az elemi népiskola folytatása volt. Feladata a mindennapi iskolában szerzett ismeretek ismétlése, kiegészítése, gyakorlati alkalmazása. Mivel ezek az ismétlő iskolák általános irányúak voltak, helyettük a falvakban a lakosság foglalkozásának megfelelően gazdasági irányú továbbképző iskolákat, továbbá iparos- és kereskedőtanonc-iskolákat szerveztek.

Mindez Tiszaszőlősön csak később történt meg, az 1920-as évek elején még 3 tantermes református iskola volt a településen. A tanítók: Kossa József, Fazekas László, Szőke Andor (Sándor) és Simon Mária. 1928-ban épült fel a református egyház 4 tantermes elemi népiskolája, mivel a régi „rossz állapotban volt és a szükségleteknek megfelelő helyiséggel nem rendelkezett”. Az iskola 32.000 pengő államsegéllyel épült, de a községnek 12.000 pengő iskolaépítési kölcsönt is fel kellett vennie az Országos Népiskolai Építési Alaptól. Bár a kölcsön törlesztésével még 10 évvel később is gondok voltak, azt azonban elmondhatjuk, hogy az új iskola felépítésével jelentősen javultak a közoktatás tárgyi feltételei. Az iskola mellett tanítói lakások is épültek. Az iskola igazgatója az 1928/29-es tanévtől Kossa József lett.

A római katolikus elemi népiskolát egy 1929-ben vásárolt parasztházból alakították ki. Ez egyben kápolna is volt, udvarán haranglábbal. A kántortanító kezdettől fogva Prisztóka Ferenc volt. Ő később még évtizedeken át tanított a faluban. Az iskola a tiszaörvényi egyházközség fíliája volt.

Egy az 1936-ban készült kimutatás szerint 1 nyári menedékház, 1 református és 1 római katolikus elemi, valamint 1 községi gazdasági továbbképző iskola volt a községben. Az iskolákban 5 református és 1 római katolikus tanító oktatta a diákokat. A református elemi népiskola igazgatója ekkor már Juhász István volt, aki apósától – Kossa Józseftől – vette át az intézmény irányítását.

1942-ből ismerjük a református iskolában tanító pedagógusok névsorát: Juhász István, Juhász Istvánné Kossa Mária, Kocsis Béla és Kálmán Eszter. A római katolikus elemi népiskolában Prisztóka Ferenc a tanító, akit a felesége – Csuvikovszky Margit – sokszor „helyettesített”. Egy kimutatásból azt is tudjuk még, hogy az iskolák munkáját segítette Kőrössy Ella védőnő, Szilágyi Piroska napközi otthon felügyelőnő, Ács Sámuel iskolaszolga és Földi Ida takarítónő. A továbbiak szempontjából nagy fontossággal bír, hogy a népiskolák szervezetét az 1940. évi XX. tc. fokozatosan nyolcosztályossá kívánta fejleszteni. Erre azonban csak a II. világháborút követően került sor, amikor 1945. augusztus 16-án az Ideiglenes Nemzeti Kormány elrendelte az egységes nyolcosztályos általános és ingyenes iskolák felállítását.

A II. világháború pusztításai után 1944 végén, 1945 elején a szőlősi iskolában is megindul az oktatás. A református iskola négy tanítóval és 294 tanulóval, a katolikus iskola egy tanítóval és 73 tanulóval kezdte meg a 1945/46-os tanévet. Ekkorra befejeződött a tantestület tagjainak igazolása és ugyanazok a nevelők folytathatták az oktatást, akik korábban is Tiszaszőlősön tanítottak. Az iskolák továbbra is egyházi kezelésben maradtak. Az 1946/47-es tanév a folyamatos változások miatt eléggé átmenetinek tűnik. Az 1947/48-as tanévben B. Nyika József volt az igazgató, de ekkor még a római katolikus iskola is működött Prisztóka Ferenc igazgatásában.

A következő sorsdöntő fordulat 1948. június 16-án történt, amikor a Magyar Dolgozók Pártja által uralt országgyűlés elfogadta az iskolák államosításáról szóló 1948. évi XXXIII. törvényt. Így a szőlősi két egyházi iskolát még a nyár folyamán államosítják. A községi Nemzeti Bizottság ezzel egyetértett, és helyeselte a döntést. Az 1948/49-es tanévtől Prisztóka Ferencet bízták meg az állami általános iskolai igazgatói feladatokkal. Őt Tajta Miklós (1951/52-1963/64), Nagy Dezső (1964/65), majd Kapás István (1965/66-1971/72) követte az igazgatói tisztségben.

1960-ban 353 tanuló járt az ekkorra további két tanteremmel bővített iskolába. A tantestület létszáma 12 főre emelkedett.

A későbbi évtizedekben stabilizálódott a pedagógusok és óvodai nevelők száma: 1974-ben 15 fő lett. Ekkor már Oláh Vince volt az intézmény vezetője, aki az 1972/73-as tanévtől az 1976/77-es tanévig igazgatta az iskolát. Az általános iskola tanulóinak száma időközben csökkenésnek indult (1974-ben 206 fő lett). Talán ez is lehetett az egyik magyarázata annak, hogy amikor 1976-ban Tiszaszőlős Tiszafüreddel együtt nagyközségi közös tanáccsá szerveződött, az átszervezés átmenetileg az iskola körzetesítését is jelentette. Így az 1970-es évek végétől az 1980-as évek közepéig a tiszaszőlősi általános iskola a tiszafüredi Kiss Pál Általános Iskola tagiskolája volt. A Kiss Pál Általános Iskolát ezekben az években előbb Erdész József, majd Oláh Vince igazgatta, a tiszaszőlősi tagiskola vezetője pedig igazgatóhelyettesi beosztásban Nagy Imre, Bugán Gézáné és Soltész Lászlóné volt. Az 1980-as évek elején újra bővítették az iskolát, két tantermet, nevelői és igazgatói irodát, mosdót, tornatermet és salakos sportpályát építettek. 1985-ben megszüntették a körzeti iskolát, és Tiszaszőlősön ÁMK-t (Általános Művelődési Központot) hoztak létre. Idetartozott a helyi óvoda, az iskola, a közművelődés és a könyvtár. Az ÁMK-t 1985/86-tól 1995/96-ig Pálfi István, az 1996/97-es és a 2003/2004-es tanév között pedig Balázs István igazgatta.

2004-ben a községi önkormányzat megszüntette az ÁMK-t, az iskola visszanyerte az önállóságát, és pályázatot írtak ki az igazgatói állásra. A pályázati szakaszban (4 hónapig) Oláh Tünde volt a megbízott igazgató, majd 2004. december 1-jétől Tar Lajos lett a kinevezett vezető. 2007. január 1-jétől az iskola a tiszafüredi gimnázium köré szervezett általános- és középfokú oktatási intézmény tagiskolájaként működik, Kájelné Matlák Erika főigazgató és Tar Lajos tagintézmény- vezető irányításával.

Az iskoláztatás történetéhez tartozik, hogy 1896-ban a község egy nyári menedékház (óvoda) építését kezdeményezte a református egyház által átengedett területen. Az évtizedeken át egy óvó nénivel működött az intézmény. Még az 1940-es években is csak egycsoportos óvoda működött a faluban. Vezetője Gál Lajosné, őt Vad Ida követte, a dajka pedig Kaderják Ferencné volt. A csoportszoba egy hosszú terem volt, benne alacsony padok voltak, ezen ültek az óvodások. A falon – a padok mögött – volt a fogas, azon voltak a gyerekek kabátjai és a kaskái. Abban volt az otthonról hozott ennivaló, ezt ették meg a nap folyamán. Naponta kétszer volt étkezés. Konyha nem volt, így főtt ételt csak otthon ettek a gyerekek. A mai orvosi rendelő felőli oldalon volt a fából készült 3-5 fülkéből álló WC.

Az udvaron nem volt víz, az utcai kútról kannában hozták a vizet. Kannatetőből, bádog bögréből ittak, mosakodásra egy lavór volt kitéve.

A 40 – 45 vegyes korosztályú – 3 évestől tanköteles korúig – gyerekek 8 – 9 óra körül érkeztek az óvodába, és 15 – 16 óra között vitték haza a szülők. Az óvodában verseket, meséket hallgattak, vagy kint a füves udvaron szaladgáltak, homokoztak. Elsősorban gyermekfelügyelet jellemezte az intézmény feladatát. Csak tavasztól őszig volt óvoda, télen otthon voltak a gyerekek.

Az 1950-es években alig változott az óvoda helyzete. Az tsz-ek megalakulását követően egyre több kisgyermekes anya dolgozott a nyári betakarításban, ezért a domaházi majorban rövid ideig  (2-3 nyáron) idényjellegű óvoda is működött. A gyerekeket (25-30 főt) a Bobory kastélyban helyezték el. Az egycsoportos óvoda vezetője Molnár Erzsébet (Nagy Sándorné) volt, aki minden óvodai feladatot ellátott: óvónő, dajka, élelmezésvezető volt, amíg a gyerekek aludtak elkészítette az adminisztrációt is. A major cselédházaiban lakó gyerekek reggel 8 órától délután 16-17 óráig szervezett foglakozáson vettek részt: meséket, verseket tanultak, énekeltek, játszottak. A tsz üzemi konyhájáról 3-szori étkezést kaptak, és ebéd után kötelező volt az alvás. A szülők elégedettek voltak az óvodával, gyakran segítettek is az óvónőnek. Az óvodát dr. Kuthy Elek tisztiorvos is ellenőrizte, és elégedett volt a körülményekkel. 

A faluban lévő 2 csoportszoba padlózata nagyon elhasznált volt, az ajtók egy nyitott, téglával burkolt teraszra nyíltak. Nyáron ezen a teraszon ebédeltek a gyerekek. Előrelépést jelentett a konyha kialakítása, és az egyszeri főtt étel biztosítása. A szűk udvaron csak egy hinta és az évente pótolt nagy kupac homok jelentett játék lehetőséget. Később a szomszédos kovácsműhely megszűnésével bővült az óvoda udvara. Ezekben az években Barati Gizella volt a vezető óvónő, ő azonban 1960-ban férjhez ment és elköltözött. Ekkor Kun Imréné Ferge Máriát bízták meg a vezető óvónői feladatokkal, amelyet 1995-ig látott el. A következő évtizedek építkezéssel teltek: az óvoda udvarán alakították ki az iskolát és orvosi rendelőt is ellátó törpe vízművet, megépült – kiszolgáló helyiségekkel együtt – a konyha. Ez azért volt fontos, mert 70-80 főre melegkonyhás közétkeztetési lehetőség nem volt a faluban. Főztek ugyan a bölcsődében, de ezt a mennyiséget nem vállalhatta fel az ottani konyha. Az óvoda konyhája az akkori igényeknek és előírásoknak megfelelt, bár nem volt már akkor sem korszerű. Rendelkezett öltözővel, nyersanyag raktárral, zöldségtárolóval és folyóvizes, többfázisú mosogatóval. A főzés hatalmas szilárdtüzelésű kályhán és PB-gázzal üzemelő tűzhelyeken történt. A heti étrendet az élelmezésvezető állította össze az ajánlott kalóriatartalom, és a nyersanyagnorma figyelembe vételével. A nyersanyagot döntően az élelmiszer nagykereskedelmi vállalattól (FÜSZÉRT) szerezték be, de előfordult, hogy a tojást és gyümölcsöt a piacon vagy házaktól vásároltak. Előírás volt, hogy az ételeket a 3-6 éves korú gyermek igényeinek megfelelően kell összeállítani és elkészíteni, az ételek mégis a helyi ízekhez, szokásokhoz igazodtak, mert ezt fogyasztották szívesen a gyerekek is. Nyáron gyakran raktak el befőttet, készítettek száraztésztát. Nagy előnye volt a helyben működő konyhának, mert rugalmasan tudott alkalmazkodni a változó igényekhez pl. létszámhoz, az aktuális helyi igényekhez és az árakhoz. Az óvoda dolgozóinak kötelező volt az intézményben étkezni. Az iskola pedagógusai elhordhatták az ebédet, más személy csak egyedi elbírálás alapján – pl. vendégként – ebédelhetett az óvodában. Az ebédért a nyersanyagnorma 126 %-át kellett fizetni.

A 70-es évek elején az utcára néző csoportszoba, az iroda, az előszoba és a vizesblokk készült el. Az építkezések miatt egy ideig az iskola termeiben helyezték el az óvodai csoportokat. Beépítették a korábbi nyitott teraszt, és aláfalazták az épület közepén álló, a régi lakásból kialakított helyiségeket.

Lassan haladt az óvodai bútorok, és a nevelési programokhoz kapcsolódó játékok beszerzése. Érezhető javulás csak a 70-es évek végén volt, amikor a helyi tanácsi vezetés is fontosnak érezte az óvoda támogatását. A feltételek javításában nagy szerepet játszott a szülők és az óvoda dolgozóinak jó együttműködése és társadalmi munkája.

A 60-as évek végétől az óvoda fenntartója községi tanács, a dolgozók munkáltatója az iskola igazgatója volt. A szakmai munka irányítását – a folyamatos szakfelügyelői ellenőrzés mellett – a vezető óvónő végezte. Ezekben az években nehezen lehetett képesített óvónőt találni a falusi óvodákban. Volt olyan év, hogy csak a vezető óvónő rendelkezett diplomával, a többiek képesítés nélküli nevelőként dolgoztak, és munka mellett szereztek óvónői képesítést. Javított a helyzeten, hogy helyi születésű és kötődésű lányok felkutatásával és letelepítésével – pedagógus lakásépítési kölcsön biztosításával – sikerült stabilizálni óvodai tantestületet. 1972-ben 2 csoportban 73 gyerek,  négy óvónő, három dajka, három konyhai dolgozó és egy élelmezésvezető volt az óvodában. A gyermeklétszám növekedésével újabb csoportokat alakítottak ki, a demográfiai csúcs idején – az 1980-as évek közepén – 4 csoportban 91 gyermek járt óvodába. Ezért a gazdasági okok miatt megszüntetett főzőkonyhából is foglalkoztató termet alakítottak ki. A rendszerváltás utáni években sokat változott az óvoda arculata. Elkészült a környezetvédelemre épülő szakmai program, az óvónők továbbképzése rendszeressé vált, és bekapcsolódtak az óvodák munkáját megújító teamek munkájába. 1996-tól folyamatosan pályázatokat írtak, több millió Ft-t nyertek, ebből korszerűsítették, szépítették óvoda berendezéseit. Ennek elismeréseként 2001. május 15 – én Szőlősön Országos Esztétikai Tanácskozás tartottak, melyet Nagy Jenőné,  az óvoda programjának mentora (ma a Szarvasi Óvónőképző docense) szervezett. Ezen 40 óvónő vett részt, akik az ország különböző részéről, sőt még a határainkon túlról is érkeztek. A sikeres tanácskozás további ösztönzést adott a tantestületnek.

Az elmúlt 3 évtizedben gyakran változott az óvoda munkajogi státusza: irányította a tiszafüredi Kiss Pál Körzeti Általános Iskola igazgatója, a tiszafüredi 4.sz Napköziotthonos Óvoda vezetője, a tiszaszőlősi ÁMK igazgatója, volt egy rövid ideig önálló önkormányzati intézmény, 2007-től pedig az abádszalóki Hat Szín Virág óvoda tagóvodája.

Az ének, a zene és a tánc oktatása a kezdetekben „apáról fiúra szállt”, később az elemi iskola feladata lett, melyet többségében rátermett (kántor)tanítók végezték változó színvonalon. A korabeli „oskolamester” képzésben fontos volt, hogy a növendék jártas legyen a cantus – az énekkar – vezetésben. A 19. sz. elején megújuló magyar zene képviselői közül Lavotta Jánosról tudjuk, hogy vidéki kúriákon házi tanítóskodott, így Szőlősön is gyakran megfordult. A tiszafüredi Bernáth Mihály így ír: “Átkocsizván 1812. esztendei július 25. napján Tisza-Füredről látogatásképpen a szomszéd Tisza-Szőlős helységbe, Pazonyi Elek István úrhoz s hites  társához, Veresmarty Mária asszonyhoz: ott találtam, még pedig számos úri vendég jelenlétébe a magán kívül való elragadtatás között hegedüléssel magát mutató Lavotta Jánost. Én gyakor ízbe hallgatója valék már ezen különös fejű, talentomú és gondolkozású magyar hazafinak úgy Pesten, mint más helyeken”.

 A “bájoló hegedűs” nem volt ritka vendég Elek István főszolgabíró házánál. Tiszaszőlősön először Elek Istvánék két lányát, Johannát és Teréziát tanította Lavotta a “klavírozás tökéletesebb fogásaira”, majd fiaikat, Menyhártot és Mihályt a “hegedülésnek kóta szerént való princípiumaira”. A szünidő végeztével elkísérte a két fiút a debreceni református kollégiumba is.

Az 1930-as évektől Juhász István és felesége szervezte a helyi dalárdát és tanítottak zenét. Az 1980-as évek elejétől vesznek részt – helyben és Tiszafüreden – szervezett művészetoktatásban a szőlősi gyerekek.