A gazdag parasztoknál előbb, a középparasztok lakásaiban később a szobaberendezés polgári külsőt ölt. Ez például azzal járt, hogy a boglyakemence helyett sifonkemence épül a nagyházban, majd a szoba kemencével átellenben lévő sarkában megjelent a sifon,  az állószekrény.

A középparasztság nem volt képes követni a gazdag parasztságot, nem mindenki tudott sifont adni férjhez menő lányának. A középparaszt családból származó lányok továbbra is kaszlit kaptak, de a korábbinál gazdagabbat: ötfiókos kaszlit. Ezzel szemben a szegény lányok egészen az 1800-as évek végéig ládában vitték a hozományukat. A XX. század elejétől azonban már ők is dísztelen kaszlit kaptak, de a középparaszti lányokénál szerényebbet, csupán háromfiókosat. A hozományuk (párnák, egyéb textilek) is kevesebb volt, mint a jobb módúaké. A közepes és jobb módú kisparaszti szülők a férjhez menendő leányaik számára füredi asztalosoknál csináltattak bútort. Általában két ágyat, kaszlit, kanapét, asztalt és két-három karszéket.

A református vallásúak lakását nem díszítik vallási jelképek. Díszítőelemként a színes nyomatok (Kossuth, magyar történelem nevezetes eseményei), nehéz, polgári hatású szövet ágy- és asztalterítők, horgolt függönyök, terítők, esetleg földre terített rongyszőnyegek szerepelnek.

Az első szobában néhány esetben padlót fektettek, az ablakra firhangot, horgolt függönyt tettek. Terjedt az új divatú, esztergált firhangtartó. A karos kanapé fölött, a két ablak között sötétszínű, fakeretes, kissé előredöntött állású tükör volt. Az asztal fölött a mestergerendáról egy láncon csüngő, 11-es, azaz a legnagyobb méretű petróleumlámpa lógott. A két világháború között kezdték vásárolni a csikó- vagy asztalsparheltet is. A korábbi, a szülőktől, nagyszülőktől megmaradt bútorok a kisszobába kerültek.

Érdekes és egyben a falu gazdasági jellegű kapcsolatainak egyik árulkodó jele az is, hogy egy paraszti háztartás eszközanyaga honnan, milyen módon került az adott település lakóihoz. Ez azért is fontos, mert a XX. század első negyedéig aránylag kevés iparos élt Tiszaszőlősön. A háztartásban szükséges textileket házilag, maguk a lányok, asszonyok készítették. Az egyéb berendezési tárgyak, eszközök és kellékek beszerzését viszont más módon biztosították. Ez a társadalomban betöltött státusztól, illetve korszaktól is függött.

Az első világháború előtt rendszeresen jártak a faluba a nyitrai „gyócsos tótok”. Ezek a magyarul beszélő szlovákok rőffel mérték a gyolcsot, ponyvás kocsival jöttek a faluba. A „T” szabású, kézelőtlen, bő ujjú ing, a nyári felsőruhaként viselt gatya a szegényebbek körében általános viselet volt a XIX. század végéig. A viselet alakulásával kapcsolatban egyébként sokat mondó adalék, hogy csizmadia már az 1830-as évektől volt a faluban (Fekete Péter, nemes Fekete András és Kovács András), az 1850-es években már legalább 5 újabb mesterről is tudunk. Gubásmesterről 1850 tájáról van adatunk (Koczik József), de 1850-ben legalább két szűcsmester és egy szabó (Nagy Sámuel) is dolgozott Szőlősön.

Nyitra és Zólyom vármegyéből „üveges tótok” jöttek, és táblákban hozták az ablaknak való üveget.

A lakóházak bútorait a debreceni vásárokról hozták, de a XIX. század közepétől minden bizonnyal Füredről is beszerezhették. Ez annál is inkább valószínű, mert több jeles füredi asztalosmesterhez Szőlősről is szegődtek inasok (az 1850-es években például Nagy Bálint és Fekete Zsigmond). Az egyik legismertebb füredi asztalos, Kruspyr József felesége pedig a szőlősi asztalos, Szűts István lánya volt.

Füvessy Anikó szerint ez lehet a magyarázata annak, hogy Tiszaszőlősön szép számban kerültek elő füredi stílusú bútorok, festett, szerkesztett díszítésű tulipános ládák.

A XX. század elejéig a háztartásban használatos cserépedényeket több helyről szerezték be. A környékbeli fazekasok közül elsősorban a fürediek, a mezőtúriak, a madarasiak fordultak meg Szőlősön, de került néhány mezőcsáti edény is. Ezen kívül még a tótoktól is lehetett cserépedényt vásárolni. A fazekas tótok kocsival jöttek, és a vásáron árulták a fazekat. Tőlük került ide a nagyszájú tótkanta, amely fakó vörös vagy fekete volt, mint a füredi bezerédi áru. Rimaszombatból is hoztak vászonfazekat, lábast három lábbal, vagy anélkül. Ezeket tartották a legjobbnak, mivel tűzálló edények voltak.

A nyitrai és zólyomi tótok a háztartásban használatos egyéb eszközökkel is kereskedtek. Ők voltak a „bordás tótok”, ők hozták a nyújtófát, a fakanalat, a bordát. Ennek a nagyobb darabja a szövőszék egyik alkatrésze volt, egy kisebb változata pedig a csigacsináláshoz kellett. Ezt nádból készítették, a hozzávaló nádat itt szedték, vagy helybeli napszámossal szedették. A réz csigacsinálót az igari cigányok csinálták és árulták. A bordás tótok hozták a gereblyéket, kétféle favillát, jármot, kocsirudat nyírfából, szénahordórudat, nyírfaseprőt, a kamrába való kenyérgabonatartó hombárokat szétszedve.

Az I. világháború előtt rendszeresen jártak Szőlősre a Kolozs vármegyei dézsás oláhok (románok), és könnyű – fenyőfából készült – faabroncsos vedret és dézsát árultak. Lóháton jöttek, tíz dézsa jobbról, tíz dézsa balról lógott lovaik fanyergén. Ők árulták a kéregvékát is. Mindig nyáron jöttek és a faluban szálltak meg. A faúsztató „szálas oláhok” Szolnokig úsztatták a Tiszán az építkezéshez szükséges szálfát. A tutajon rekeszek is voltak, azokban hordták a tiszaháti almát. Minden falunál kikötöttek, és vékával mérték a Tisza parton az almát. Vissza gyalog mentek. Tudtak magyarul is.

Nyitrai tótok jártak kant herélni. Heréltek ők lovat is, de ehhez a faluban is értettek néhányan.

A néprajzi gyűjtések szerint a Zólyom vármegyei tótok sokféle aprósággal kereskedtek az I. világháború előtt. Köménymagot árultak, melyet a kisgyereknek adták hascsikarás ellen. További termékeik közül a fenyőmag a disznónak volt jó, étvágytalanság ellen, a tályoggyökeret a disznó fülébe húzták, ha orbáncos, lázas volt, vagy megfázott. Fenyőtobozt is lehetett tőlük vásárolni a hasmenéses disznónak.

Bár a tótkaszának nem volt márkája, mégis nagyon kedvelték. A kaszaárus tót gyalog – a hátán – hozta az áruját, egy „fadupóban” harminc kasza fért el. A gömöri tótok fejszét árultak.

Mindezen termékeket a két világháború között már a megtelepedő helyi iparosok, részben pedig az egyre inkább kiépülő bolti kereskedelem segítségével tudták beszerezni a szőlősiek. 1920 után a trianoni határok egyébként is megszüntették a korábban kialakult árucsere kapcsolatokat.

A mai életkörülményekből visszatekintve érdemes egy pillantást vetnünk a 60-100 esztendővel ezelőtt folyó háztartási munkákra is. Ezek közül kitüntetett helyen emlékezzünk meg a kenyérsütésről, mint a legfontosabb háztartási munkák egyikéről. A régi paraszti háztartásban a kenyérsütés a gazdasszony dolga volt, pedig fizikai erőfeszítés tekintetében felvette a versenyt a férfiak munkájával. Kenyeret általában egy héten egyszer sütöttek, aminek aztán a következő sütésig ki kellett tartania.

Tizennégy éves korára egy lánygyereknek már el kellett sajátítani a főzés tudományát, 15-16 éves korára pedig a kenyérsütést is. A kenyeret akkor még nem élesztővel készítették, hanem kovásszal, amely az egész folyamatnak a legfontosabb kelléke volt. Nem véletlen, hogy a kovász – amelynek itt morzsoltka vagy pár volt a neve – minden családban féltve őrzött kincs volt, ezért ez a család összetartozásának is a jelképe. A kovászt kétféleképpen készítették. Sütéskor vettek ki a tésztából, liszttel összegyúrták, megsavanyodott, majd megszáradt. Ebből mindig tettek félre a következő sütéshez. Ha nem hagytak, és nem volt félretett alapanyag, akkor újat csináltak: gyenge sósvízzel leforrázták a lisztet, összesodorták, egy kis komlót főztek, átszűrték, és a levével összenyomkodták. Megvárták, amíg megsavanyodik, szétterítették és megszárították. 

Más módszerrel készült a korpáspár (korpapár).  Szép, pillangós korpát hoztak a malomból, a komlót felfőzték, a levével leforrázták a korpát. Újabban már kevés élesztőt is tettek bele, vereshagymát főztek, annak a levével összedörzsölték, összenyomkodták. Két napig állni hagyták, majd párszárító kasba ruhát tettek, és abban a napon vagy a padláson szárították.

A kenyérsütés nem volt egyszerű feladat. A sütés előtti napon már délután behozták a puhafából faragott dagasztóteknőt, ráállították a teknőállványra vagy a sparhelt mellett lévő hokedlire. Langyos vízben beáztatták a párt, majd hoztak a kamrából 4-5 szakajtókosár lisztet (a 4-5 kenyérnek megfelelő mennyiséget): ez 13-15 kilogramm lehetett. A háziasszony vagy a nagylány a teknőbe szitálta, közepén helyet csinált a kovásznak, beleöntötte és egy kis liszttel összekeverte. Ez volt a kovászolás. A keresztfát (kovászfát) keresztben a teknőre tette, házi készítésű abrosszal letakarta, és hagyta kelni, érlelődni a kovásszal már összekevert tésztát. A kovászérlelés az éjszakai órákig, sőt másnap hajnalig elhúzódott. Ezt télen mindig fűtött helyen végezték. A következő művelet a dagasztás volt – az asszonyi munkák legnehezebbike – amit a kovász kelése miatt rendszerint éjszaka vagy hajnalban végeztek. A teknőbe langyos vizet szűrtek, a kovászt szétnyomkodták, négy ujjukat belenyomták a tésztába, majd az ökölbe szorított kézfejüket előre lökték. Ez a munka körülbelül két óra hosszáig tartott, amíg lyukak nem keletkeztek a tésztában, és könnyen elvált a teknő oldalától. Akkor összehajtották, és a teknő egyik végébe helyezték. Letakarták, hogy most már az egész tészta együtt keljen meg. Rövidesen virradt, és a háziasszony elkezdett fűteni. A tüzet úgy rakta, hogy a kemence egyik oldala mindig tiszta maradjon. Amikor már kellőképpen áttüzesedett a kemence, akkor a szénvonóval a pernyét kihúzták. Közben hozzákezdtek a megkelt kenyértészta szakításához. Ehhez gyékényből vagy szalmából font kosarakat (szakajtókosarakat) használtak. Szakajtóruhával kibélelték, és annyi tésztát helyeztek bele, hogy azt kitöltse. A kiszakított tésztát állni hagyták, majd sütőlapát segítségével megkezdték bevetését. Erre akkor kerülhetett sor, ha a kemence alja a piszkafa érintésére szikrát vetett. A kenyér 2-3 óráig sült, ezután sütőlapáttal egyenként kiszedték kemencéből. Az aljukat libaszárnyból készült seprűvel letisztították, a felső részüket langyos vízzel lemosták, hogy szép fényes piros-barna színük legyen.

A tiszaszőlősi határ már korábban említett kettőssége évszázadokon át alapvetően kétféle hagyományos mezőgazdasági tevékenység számára teremtett lehetőséget. Az egyik az ártéri gazdálkodás összefoglaló néven ismert tevékenység, a másik pedig a mindenkori ármentes térszínen folyó „száraz” gazdálkodás.

Egy-másfél évszázaddal ezelőtt a szőlősi nép életében nagy jelentősége volt a halászatnak. A folyó mentén a legfontosabb halászhelyek a fokok voltak. Ezeken a helyeken, – a kiöntéseket a folyómederrel összekötő fokokban – helyezték el a halfogó eszközöket a halászok. A terelőhálók vagy sásfonatok, a cégék, a vejszék és különböző fajta varsák szájához terelték a halakat. A hálók méretét úgy alakították, hogy a halak apraja, az ivadékkal együtt, akadálytalanul visszajuthasson a fő mederbe. A halászathoz szükséges eszközöket maguk az ügyes kezű halászok készítették, még a XX. században is. Ma már csak gazdaságtörténeti érdekesség, hogy Szőlős környékén jelentős vizahalászat is folyt a XVIII. században. Fekete Péter nyelvészeti tanulmányában fejtette meg az ezzel kapcsolatos „Duna-kunyhó” nevű külterületi határrész nevét, mely egy speciális halászati eljárásra utal. A Duna-hálóval történő halászathoz többek között legalább két tucatnyi halászra is szükség volt. Az 1780-as években kelt iratok szerint több földesúr, mind a Borbély, mind pedig az Elek család több, „halászok által lakott” Duna-kunyhóval bírt a Tisza mentén Szőlős határában.

Az árterek közelében zsákmányoló méhészetet is folytattak. A méhek befogásához szükséges gyékénykasokat a Tisza, illetve mocsárvidéke gyékényeseinek anyagából készítették, de a vesszőkasokat is ismerték. A XX. század elején a faluban Ternai Bálint – a református egyház kurátora – egyebek mellett 100 családos méhészetéről is ismert volt.

Tiszaszőlős lakói számára a fűz-, a nyír- és a mogyorófa vesszői, a gyékény- és sásfélék fonható nyersanyagként is számításba jöhettek. A vesszőből font készítmények rendkívül széles skálát képeztek nemcsak a faluban, hanem a környéken is (építmény, kerítés, gabonáskas, méhkas, halászok tapogatója, szekér- és kocsikas, vesszőkosárfélék). A gyékényfeldolgozás megélhetést biztosított a kevés földdel rendelkező családoknak. A gyékény kenyérkosár, a párszárító, a liszt, a tojás vagy apró magvak tárolására szánt kupujka és a méhkas speciális gyékényfonással készült. A nádvágás csak a XIX. század közepéig volt számottevő.

A Tisza mentén egykor megfigyelhető ártéri gyümölcsövezet a Felső-Tisza vidékéről a Közép-Tiszavidékre is lehúzódott. Jelentősebb szőlő- és gyümölcskultúra azonban Szőlősön a magasabb fekvésű területeken jött létre. Az ármentes térszínen lévő Nagyszőlő, és az ármentes szigeten, a „porongon” lévő Szigetszőlő már az 1780-as években készült térképeken is látható. Az 1850-es években a Nagyszőlőben 236, a Szigetszőlőben 31 darab egy és félnyilas szőlő volt, amely azt jelzi, hogy a szőlőművelés széles körben elterjedt a faluban. Ezek 300-600 négyszögöles területen a szőlőn kívül más gyümölcsöt is termesztettek: többfajta almát és szilvát, körtét, diót. Bellon Tibor kutatásaiból tudjuk, hogy Tiszafüreden és környékén 20 féle alma, 10-15 féle körte és 8-10 féle szilva termett a szőlő- és gyümölcsös kertekben. A szőlőből fehérbor készült, a gyümölcsöt – fajtájától függően – frissen vagy lekvárnak feldolgozva fogyasztották.

A szántóföldi növénytermesztés a XIX. század közepétől lett jelentősebb, melyben a főszerepet a Tisza szabályozása, és ennek következtében a szántóterületek növekedése, valamint a technikai fejlődés játszotta. A lecsapolás után a búza, a rozs és az árpa mellett, kukoricát termesztettek. A magas fekvésű helyeken korán kezdetét vette a munkaigényesebb dohánytermesztés. Ennek munkaerőbázisát a környező településekből beköltöző, gyakran római katolikus vallású családok tagjai alkották. A XIX. század elejétől ismert volt a régi Tisza mellett fekvő káposztaföld nevű határrész is.

A férfiak munkái közül a földművelés volt a legjelentősebb, ez a tevékenység az állattartás visszaszorulásával a XIX. századtól a paraszti gazdálkodás alapjává vált Tiszaszőlősön is.

A földművelés alighanem legnehezebb munkája a szántás és a vetés volt. Különösen a kisebb paraszti gazdaságokban, mivel a faluban a XIX. század végéig, XX. század elejéig kevéssé terjedtek el a nagyobb teljesítményű ekék. Tiszaszőlősön még az 1960-as években is elevenen élt az alulvetésnek, és  a felülvetésnek az emléke. Az alulvetéskor a földművelő a vállán lévő zsákból, a kézzel kimarkolt magot a tarlóra vetette és azt leszántotta. Felülvetéskor a felszántott földbe szórták a vetőmagot. A kézivetéskor a vetést végző ember a nyakába akasztott vetőzsákba, vetőabroszba, ritkábban a derekára kötött köténybe magot tett. Az egyik kezével a zsák száját, vagy az abrosz összefogott két csücskét tartotta, a másikkal vetett. Ütemesen lépegetett előre, és minden lépésnél maréknyi magot szórt nagy ívben maga előtt.

Ezt 1960-ban egy 91 éves szőlősi ember így mesélte el: „Elsőbb kiszántódott a főd, aztán vetődött be, úgy vetett némely része. Némely része meg úgy, hogy alávetett, előbb vetett, aztán megszántotta. Ha előbb vetett, az azért vót jó, mert akkor a varnyú nem pocsékolt ki belőle annyit, nem ett ki belőle annyit. Mert amit kézzel vetettek, abból sokat kiszedett a varnyú, kivált ilyen esős időben. De ez azért nem vót jó, én azér’ nem csináltam, mert aki túlságosan mélyen szántotta, ritkán kelt ki. Ha kézzel vetnek ‘kecsélyen’ kell szántani, nem olyan mélyen. Aztán jött a baranálás. Vasboronával és faboronával. A faborona csak simogatta a fődet, a vasborona takarta be jól a búzát a földbe. A vasborona fából vót, a szögei vótak vasból, de olyan is vót, hogy tiszta vasborona. A fának olyan formája vót, mint a vasboronának. Négyszegletes vót, egyenesen mentek az ódalai. Ha nagyon göröngyös vót, akkor bizony hánykolódott a borona. Ha nagyon göröngyös vót a főd lehengerelték fahengerrel. Ha már a búza nőtt egy kicsit – olyan 10 centis vót a búza – nem ártott neki a henger. Az ilyen sima fődet kaszálni is könnyebb”.

Régen a legnagyobb nyári munka az aratás és a cséplés volt. Ennek sikere nagyban meghatározta az egész év eredményességét, és alapvetően befolyásolta a parasztcsalád életkörülményeit. Nem véletlen, hogy az idős emberek még ma is jól emlékeznek az aratás és a cséplés minden mozzanatára, egész menetére. Hat-hét évtizeddel ezelőtt ez még elevenebb, gyakorlatban átélt emlék volt.

„A kaszán egy kocs van. Régen két kocsos volt, a végén is és a derekán is vót kocs. Aki aratott, annak kaszás vót a neve. Aki utána dolgozott, annak marokszedő vagy maríkverő vagy markos a neve. Kívibe szedte a búzát, régen kézzel vagy kákóval. Újabban sarlóval. A kákó: görbe fa, 25-30 centis. A markosok csináltak búzakötelet, ‘magába kötötték a búzát, nem másba’. Ha kicsi vót a búza, olyan esztendő vót, hogy nem nőtt jól, csináltunk neki kötelet gyékényből vagy sásból. Egyik markot a markos tette bele, másikat a kaszás. Rögtön keresztbe hordták, 18 kéve vót egy keresztben. Búzánál, árpánál, rozsnál, zabnál egyformán. Ha apró vót az árpa, azt nem kötötték be, azt rudasba rakták. A zabot nem, az is bekötődött, az is ‘magába’. A rudas kb. 2-2 és fél méter magas vót, boglyaszerű. Akkora, hogy két rudat dugtak alá, két ember könnyen elvitte. Mint ahogy a here most is rudasokban van”.

A kézi aratás és behordás után a cséplés következett, amelynek hagyományos módja a nyomtatás volt. A XIX. században Tiszaszőlősön a learatott, kévékben behordott gabonát lóval nyomtatták az erre kijelölt lógerban, szérűskertben. A gépi cséplés csak a XX. század első évtizedeiben kezdett elterjedni. Ez volt az egész betakarítási munka első komolyabban gépesített munkafázisa. Az 1920-as években már több gazdálkodónak van cséplőgépe: Hajdú Jánosnak, Fekete Lászlónak, Ferge Pálnak, Ternai Bálintnak Tóth Istvánnak, Oláh Károlynak, Oláh Gábornak.

A gazdálkodásban az állattenyésztésnek hagyományosan fontos szerepe volt, de a XIX. század második felétől az állattenyésztés egyre belterjesebbé vált. Az állatőrzéssel foglalatoskodó pásztorok sajátos díszítőművészete -a pásztorművészet -Tiszaszőlősön kevésbé volt jellemző.