Szolga, cseléd vagy segéd azonban nem csak az uradalmakban, hanem már a telkes jobbágy gazdaságában is megjelenik. Az anyakönyvi bejegyzések között egyre gyakoribbá válik, hogy házasságkötéskor azt tartják azonosításra alkalmas közlésnek, hogy „szolgál” valakinek a házánál.

1828-ban például a jobbágyok között a 42 esztendős Pete István volt a legtehetősebb ember. Tizenkét kishold szántót használt, hat kaszás rétje volt. Állatállományát 2 ökör, 1 tehén, 1 tinó, 2 borjú, 4 ló és 15 juh képezte. Három gazdacselédet is tartott.

Kereskedők, iparosok megjelenéséről csak közvetett adataink vannak. Az anyakönyvek alapján fellelhető első név szerinti kereskedő Pap Márton. 1790-ben azt jegyzik fel róla, hogy vallására nézve „schismaticus”. Ez „szakadárt”, görögkeleti felekezethez tartozót jelent: ő volt tehát a „görög boltos”, mivel a XVIII. században ők tartották a kezükben országszerte a kialakulóban lévő bolti és közvetítő kereskedelmet. Nem feltétlenül görög etnikumhoz tartozó volt, de mindenképen ortodox, görögkeleti vallású. Az 1828-as országos összeírás szerint nem volt kereskedő a faluban, ám néhány évvel később nemes Rácz György „nem egyesült görög hitvallású” lakosról tudunk, aki vélhetően kereskedő volt. Azt is tudjuk, hogy a 47 esztendős nemes Tolvaj István 1830-ban bekövetkezett halála előtt „szék árendás” volt. 1830 táján kezdenek feltűnni az első izraelita vallású emberek is a faluban, közülük később számosan kereskedelmi tevékenységhez látnak.

Mivel az 1700-as években többször említik a faluban lévő szárazmalmokat, minden bizonnyal a molnárok voltak az első iparosok a településen. Az 1828-as összeírás egyetlen molnárt említ kézművesként, de az anyakönyvi bejegyzések 1825-ből egy csizmadiáról is említést tesznek. Csizmadia Kovács András 46 éves volt, amikor elhunyt. Más kézműves létéről csak az 1830-as évektől vannak adataink. 1850-ig legalább további 5 csizmadia (Csizmadia Fekete Péter, nemes Fekete András, Csizmadia nemes Fekete József, Oláh Péter, Csizmadia Kovács András), valamint 1-1 mészáros (Takáts József), gubásmester (nemes Koczik József) és teknőcsináló (Szőke Pálfi Mihály) neve ismert. Feljegyezték még „Bödönös” Kálmán János és „Csalis” Varga Mihály nevét, vélhetően foglalkozásra utaló ragadványnevével együtt.

A XIX. század második felében viszont egyre több kézműves kezdi meg működését a faluban. Csak az 1850 és 1860 közötti évtizedből 6 újabb csizmadia, 5 kovács, 3 szűcs, 3 molnármester, 2 „építész”, valamint 1-1 szabó, kerékgyártó és asztalos neve tűnik fel az anyakönyvekben. 1884-ben 7 csizmadiát, 4 molnárt, 3-3 kőművest, ácsot, kovácsot, kerékgyártót, gépészt és szeszfőzőt, továbbá 1 mészárost tartottak számon. A korábbi céhes kézműiparosság tehát elindult a modernizálódás, a kisiparossá válás útján.

A falu határát a XIX. század első felében 3/4 részben az Elek nemzetséghez tartozó családok, 1/4 részben pedig a Komjáthy-örökösök bírják.

Az Elek családból a század első felében Salamon, Menyhért és István játszott meghatározó szerepet. Az 1850-es években ki kell emelnünk Elek Gábort, aki ugyan a Szabolcs vármegyei Pazonyban élt, de évtizedeken át az egyik legnagyobb részesedéssel rendelkezett a falu határában. A Szőlősön élő Elekek közül Elek Salamon és neje, Nagy Julianna, Elek Menyhért (vármegyei táblabíró) és neje, Csorna Mária rendelkezik nagyobb földterülettel. Számottevő birtoka van még Dévay Istvánné Elek Antóniának, a szintén Pazonyban élő Elek Mihálynak, a Demecserben tartózkodó Elek Pálnak, valamint az Igaron lakó Kovács Istvánné Elek Klárának. Jelentős birtoka volt még az Elek családdal és a Széky családdal is rokon Papszász Ignácnak. A Komjáthy részből Pálóczi Horváth Simon, Széky Zsigmond, valamint Kovács István és Bálint örökösei részesedtek, de a közbirtokossághoz tartozott még az ugyancsak helyben lakó Kuczik Sándor, Fekete József és Kovács József is.

A birtokos nemesek közül néhányan fontos szerepet játszottak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc vármegyei vagy helyi eseményeiben. Elek Mihály 1844-től részt vett a 79 fős Heves és Külső-Szolnok vármegyei tisztikar munkájában, majd 1848-ban a népképviseleti országgyűlési munkába is bekapcsolódott. Ezért hadbírósági eljárás is indult ellene, de azt 1850 júliusában felfüggesztették.

1848 májusában Elek Menyhért a vármegyei közgyűlés egyik megbízottjaként részt vett annak a 2-3 személyes bizottságnak a munkájában, amelyik a Tiszai járásban településenként sorra járva hirdette ki az 1848. évi április törvényeket. Elek Menyhért és Elek Mihály az áprilisi XVI. törvénycikk alapján az 1848 májusában felállított megyei állandó bizottmányban is részt vett. Ez a bizottmány egy 314 fős testület volt, amelybe a népképviseleti elv alapján az akkori szőlősi jegyző, Kovács József is bekerült. 1848 júniusának utolsó hetében az V. törvénycikk alapján népképviseleti választást is tartottak. Itt a nemeseken kívül a legalább 1/4 telekkel rendelkező jobbágyok vagy meghatározott évi jövedelemmel bíró férfiak választhattak, nyílt szavazással. Kialakították a választókerületeket is, a szőlősiek az abádszalóki kerületbe kerültek. Elek Menyhért pedig a tiszanánai választókerület követválasztási bizottságának elnöke lett. Ő irányította a névjegyzék összeállításának munkáját, illetve felügyelete mellett bonyolították le a választást.

Az áprilisi törvények egyik fontos cikkelye volt a XXII. törvénycikk, amely a „nemzeti őrseregről” rendelkezett. Ez előírta, hogy minden 20 és 50 év közötti, legalább 1/2 telekkel bíró vagy évi 100 forintnak megfelelő jövedelemmel rendelkező férfi köteles a nemzetőrségbe jelentkezni. Szőlősön 1848 májusában láttak hozzá az érintettek összeírásához, és a júniusra elkészült listára 81 férfi neve került fel. Az eredeti elgondolások szerint a nemzetőrségnek belső rendvédelmi feladatot szántak. Ám rövidesen elrendelték a táborba szállást és az ország déli határőrvidékén kitört szerb lázadás leverésére – korabeli szóhasználattal „az illírek megfékezésére” – indították a nemzetőrök egy részét. Ekkor pontosították a listát, amelyen végül 74 szőlősi polgár neve szerepelt.

A vármegye állandó bizottmányának döntése értelmében azonban csak a jelentkezettek negyedének kellett az első lépcsőben táborba szállni. Az első negyedet a hat hét letelte után a második és a többi negyed követte volna, melyre valójában nem került sor. Az első csoport azonban nemzetőri zászlóaljba szerveződve 1848. augusztus 1. és 30. között táborba szállott. Sorhúzással választották ki azt a 17 embert, aki az első „menetelben” részt vett. Szolnokon gyülekeztek, ahonnan augusztus 5-én indultak Kula, illetve Temerin környékére. Augusztus 10. és 30. között vettek részt a tényleges harcokban, majd mintegy 5-6 napos gyalogosan megtett út után hazatértek.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején Szőlős lakói csak közvetetten voltak érintettek a hadműveleti eseményekben. 1849 márciusának elején, 2-án és 3-án ugyanis itt szállásolták be a kápolnai csata után visszavonuló magyar fősereg Klapka-hadtestének néhány egységét. Ekkor vélhetően néhány sebesült honvédet is itt ápoltak. Közülük az egyik március 4-én elhunyt. A halotti anyakönyvi bejegyzés szerint: „Don Miguel 39k gyalogezred harmadik zlj 46-dik századbeli Püspekladányi születésű Hornyik Balázs 19 éves honvéd … golyó által” okozott sebesüléseibe halt bele.

A magyar fősereg március első hetében Füredről Kunhegyes-Törökszentmiklós-Cibakháza irányába vonult, majd március 20. után onnan vissza Füredre. Ekkor, március 24-én és 25-én ismét több egység is átvonult Szőlősön, köztük a Damjanich-hadtest Leiningen-dandára. A napok óta tartó havas és esős időben végrehajtott menetelésektől kissé elfásult Leiningen-Westerburg Károly – a későbbi aradi vértanú – ezekről a napokról írta lesújtó véleményét „Tiszaszőlős nyomorult fészek, nem messze a Tiszától. 25-én legnagyobb sajnálatomra itt pihenőt tartottunk, nem volt lehetséges egy napon annyi haddal átkelni a Tiszán.” Tény, a korabeli települések havas-esős időben nem mutathattak jól, főleg háborús körülmények közepette. Ám Leiningen szavait rögtön megértjük, ha továbbolvassuk emlékiratát. Kiderül ugyanis, hogy a keserű szavak részben az időjárás miatt is indokoltak voltak.

A szabadságharc leverését követően mégis megnyílott az út a polgári fejlődés előtt. A jobbágyfelszabadítás idején Papszász Ignácnak 10 telkes jobbágya, 20 úrbéri házas zsellérje, Elek Gábornak 10 telkes jobbágya, 20 házas és 3 majorsági házas zsellérje, Elek Salamonnénak 12 telkes jobbágya, 19 házas és 5 majorsági házas zsellérje, Dévay Istvánnénak 7 telkes jobbágya, 10 úrbéres házas zsellérje és 4 majorsági házas zsellérje, Elek Menyhértnének 8 telkes jobbágya, 10 házas és 2 majorsági zsellérje, Elek Mihálynak 11 telkes jobbágya, 1 majorsági telkes jobbágya, 14 házas zsellérje és 2 majorsági házas zsellérje volt. Emellett Kovács Istvánné 5 telkes jobbággyal, 11 házas zsellérrel és 1 majorsági házas zsellérrel, Elek Pál és fia 6 telkes jobbággyal és 7 házas zsellérrel bírt. A Széky részen Fekete Józsefnek 4 telkes jobbágya, 20 házas és 22 majorsági házas zsellérje volt, továbbá Pálóczi Horváth Simonnak 14 telkes jobbágya, 47 házas zsellérje és 10 majorsági házas zsellérje volt.

A Komjáthy részen már árendás gazdálkodott. Itt 2 telkes jobbágy és 2 házas zsellér volt. Ezeken kívül volt még 3 közös majorsági házas zsellér a faluban.

Érdekesség, hogy 1857 augusztusában a telkes jobbágyság bíróság előtt próbálta elérni, hogy az úrbéri szabályozás a munkában lévő Tisza szabályozás után történjék meg, mert „… a szabályozás előtti meg történte annyiból káros lehetne, mennyiben később birtokaik a Tiszai töltés által ketté hasíttatnának és az által a birtoklásban rövidséget” szenvednének. A szolnoki bíróság végül elutasította a jobbágyok keresetét, mondván, hogy az úrbéri rendezésnek a Tisza szabályozása nem lehet akadálya.

Az 1850-es években az ármentesítés előtt a szántó aránya még alacsonyabb részesedést foglalt el a művelésági szerkezetben. A század közepén a falu határában 2350,7 katasztrális hold szántó, 656 katasztrális hold rét és kert, 55,7 katasztrális hold szőlő, 1372 katasztrális hold legelő, 70,6 katasztrális hold erdő és 698 katasztrális hold terméketlen terület, azaz összesen mintegy 5203 katasztrális holdnyi területe volt a falunak. A szántó aránya 45,1 %-ot, a legelő pedig 26,4 %-ot tett ki.

A Tisza-szabályozás, az 1880-as évekig tartó ármentesítés, a belvízrendezés és a csatornázás gyökeresen átalakította a szőlősi határban a művelésági szerkezetet. 1852-ben a szántó területi részesedése az 5203 katasztrális holdnyi határból 45 % volt, ám az időközben 8394 katasztrális holdra bővülő – Domaháza-puszta határának hivatalosan is Szőlőshöz csatolásával – összes földterületből 1895-ben már 5332 katasztrális hold a szántó, 955 katasztrális hold a rét és a kert, 122 katasztrális hold a szőlő 1166 katasztrális hold a legelő, 271 katasztrális hold az erdő, 50 katasztrális hold nádas, és 498 katasztrális hold a terméketlen terület. 1935-ig a szántó területe még tovább növekszik és a 6082 katasztrális holdnyi kiterjedése immár eléri az összterület 71 %-át, azaz a szőlősi határon belüli mindenkori legnagyobb területi részesedését.

A jobbágyfelszabadítás során a szántóföldeket és a legelő területeket osztályozták. A legjobb minőségű, azaz első osztályú szántók a falu keleti határában, a Szőlősről Igarra vezető földút északi oldalán voltak. Ilyen volt a Lyukashalom-dűlő, a Nagy-páncélos-dűlő és a Pap Miklós-dűlő térsége. Továbbá ettől északra, a Rókáshalom-dűlő, a Busznyákhalom-dűlő és a Nagyszőlőtől keletre lévő Szőlőkalja-dűlő és a szőlőktől északra fekvő Gyeprejáró-dűlő nagy része, egy-két beékelődő lapost kivéve. A falu nyugati határában egyedülállóan első osztályú szántó volt a Csapóban lévő káposztaföld. Ezeknek a területeknek a szomszédságában voltak a másodosztályú szántók. Ilyenek voltak különösen a szőlők déli végénél lévő szántóföldek, továbbá a Magyar-halombeli szántóföldek, az Igarról Füredre vezető út melletti Balázs-halom környékén lévő szántók, továbbá ezen két terület közötti Kis- és Nagy-Szil-völgyi szántók. A Kenderföldek szántója szintén másodosztályú volt. A Csű nevű erdőföld szintén másodosztályúnak minősíttetett. Harmadosztályú szántónak számított a Gellért- és a Csontos-dűlő szántója, a Kútlaposi-dűlő és a Csákányszegi-dűlő, valamint a Kis- és Nagyaszó hátas szántóterülete. Harmadosztályú még a Tarjányi-dűlőbeli szántó is.

A település nyugati, északnyugati részén voltak a kaszálók (erre utal a Kisnyilas és a Nagynyilas földrajzi név is a belterülettől északra). Ezek „mind első osztályú minéműségűnek” számítottak, kivéve a közéjük ékelődő, harmadosztályú „sáros fenekeket”, illetve a környezetükben lévő Nagy-Gyékényes-, Sulymos-, Papere- és Pünkösd-tavakat, melyek hasznavehetetlenek voltak.

A legelők középszerűek. Egyik folt a belterülettől keletre a Kenderföldek és a Tarjányi-dűlő, valamint a Gellért-tó közötti terület, továbbá a Tajbok-farka nevű gyep az igari határ mellett. A Kispáncélos-dűlő laposabb, fenekekből is álló területe – köztük a Sós-fertő- volt a legrosszabb minőségű legelő. Harmadosztályú legelő a Csontos-dűlőben lévő gyep is. A negyedik folt a Sárosháti legelő: ez a füredi útig középszerű, kivéve 5 darab, hasznavehetetlen, „székes feneket”. Feljegyzik, hogy a füredi úttól nyugatra eső legelőrész is „középszerű”, a Kenderáztató kivételével, amely hasznavehetetlen. A hatodik legelőfolt a Kisfoktól a Csű-erdőig tartó legelő: ez is középosztályú, kivéve az itt található Ökörtó-, Kisfok-, Sirok-, Kisborjú- és Nagyborjú szigetek melletti hasznavehetetlen laposokat. A hetedik nagyobb legelő folt a belterülettől délre van: az Alsóréti legelő középszerű, a hasznavehetetlen Köhér-tó és a Tökös-fenék kivételével. Két szőlő van: a Porong-sziget szőlő és a Nagyszőlő.

A jobbágyfelszabadítás és az ármentesítés nem csak a határhasználat rendjét, a művelésági szerkezetet változtatta meg, hanem a birtokviszonyok átrendeződése számára is megteremtette az előfeltételeket.

Tiszaszőlős életében jelentős változást hozott a Karcag-tiszafüredi helyiérdekű vasútvonal megépítése. Ez több éves előkészítés után 1896-ban valósult meg.

A nagyarányú fejlődés átrendezte a földbirtokállományt is. A birtokviszonyok alakulásával kapcsolatban azonban csak részben vannak összehasonlítható adataink. 1895-ben a falu határában 381 gazdaság található. A korábbiakhoz képest azonban nagyon átalakult a tulajdonosi szerkezet, új földtulajdonosok és bérlők is megjelentek. Legnagyobb birtokosok között kevés korábban Szőlősön élő vagy szőlősi származású gazdálkodót találunk. Ilyen Elek Józsefné, akinek 677, Elek Kálmánné, akinek 202, Elek Menyhértné, akinek 208 és Szép József, akinek 138 katasztrális holdnyi földbirtoka van.

A tiszaszőlősi közbirtokosság (238 katasztrális hold), Tiszaszőlős község (196 katasztrális hold) és a tiszaszőlősi telkesgazdák (276 katasztrális hold) területét is a legnagyobb földbirtokok között találjuk. Új tulajdonos viszont Graelf Jenő 367, Györgyey Kálmán 1468, Jurenák Miklós 226, Kohner Adolf 483, Menczer Ignác 120 és Szentimrey Gábor 112 katasztrális holdnyi földbirtokkal. Kohner Adolfnak, illetve fiainak még egy malma is van a faluban.

A Táflerről nevét Györgyeyre magyarosító família első generációja még az 1860-as években vásárolta meg a környező falvak egyes birtokait Szentimrén, Igaron és Szőlősön. Főleg a volt Széky-bírtokokat tudták megszerezni. A szőlősi határban az Oszkár-majorban, a Nagy-páncéloson és az Aranyosnál rendezkedtek be. Györgyey Ödön 1892-ben bekövetkező halála után a birtok egy része a gyerekek és a rokonok között osztódott szét. A család kezdetben az Oszkármajorban lakott, később Szentimrére, a volt Schréter-kastélyba költözött.

Az Elek család tagjai az egykori Papszász-birtokokat szerezték meg, bár a képviselői közül a XX. század elejére már csak Elek István, Elek Józsefné fia maradt jelentős földtulajdonos.

A Greafl család a Székyekkel került házasság révén rokoni kapcsolatba, és így sikerült földtulajdonhoz jutniuk a szőlősi határban. Domaháza-puszta határában rendezkedtek be, de Igaron is voltak birtokaik. A család több tagja Poroszlón élt, ott építettek szép udvarházakat. A Greafl család később házasodás révén a Bobory családdal is rokonságba került.

1910 körül már Elek István (1971 katasztrális hold), Györgyey Kálmán (1877 katasztrális hold) és özvegy Bobory Györgyné (599 katasztrális hold) alkotta a legnagyobb földbirtokkal rendelkezők élmezőnyét.

A korabeli kézikönyvek kiemelik a poroszlói birtokközpontú, de Domaháza-pusztán is földterülettel bíró Greafl Jenő gazdálkodását. A gazdasága lucernamag, lóheremag és dohánytermesztésben, valamint a magyar szürke szarvasmarhatenyésztésben ért el kiváló eredményeket. Elek István a szőlősi földterület mellett Igaron, Szentimrén és Tiszacsegén is rendelkezett még földekkel. Gazdasága a 4 település határában 2673 katasztrális hold saját, és mintegy 800 katasztrális hold bérelt földre terjedt ki, melynek közel 70 %-a szántó volt. A gazdálkodás jellegére utal, hogy birtokain ő is lóhere- és lucernamagot, dohányt termelt. Számon tartották még a több százas magyar szürke szarvasmarha állományát is.

1910-ben összesen 262 gazdaság volt a faluban. Ebből 5 gazdaság 100 katasztrális holdon felüli, az egyik bérlője Wildmann Gyula. A 10 és 100 katasztrális hold közötti birtokok száma 64, az 5 katasztrális hold alattiak száma pedig 186. Összességében a gazdaságok száma csökken, egyre kevesebbek kezén egyre több föld van, és növekszik a földdel nem rendelkezők száma.

Ellentmondásos képet tár elénk az 1935. évi birtokstatisztika. Ekkor már 4 darab 500 és 1000 katasztrális hold közötti birtok volt. Az 50 és 100 katasztrális hold közötti birtokok száma 7, az 5-50 közöttieké (középparaszti méret) pedig 159 volt. Igen magas volt viszont az 1-5 katasztrális hold közötti (415) és ugyancsak sok az 1 katasztrális hold alatti törpebirtokosok száma (252). Más szóval a birtokosok között a 667 törpebirtokos 79 %-ot tett ki, amely meglehetősen egészségtelen birtokstruktúrára utal. Különösen akkor, ha még azt is hozzátesszük, hogy ez a 667 birtok az összes földterület (8488 katasztrális hold) 12 %-át foglalta el. Ezzel szemben a 14 darab 100 katasztrális holdon felüli csaknem a határ 60 %-át tartotta kezében.

A törpebirtokosok számát vélhetően az 1920 utáni földreform is növelte, hisz az 1920. évi XXXVI. törvénycikk alapján, a Nagyatádi-féle földreform során 1935-ig 550 földigénylőnek mindösszesen 828 katasztrális hold szántót juttattak.

Az 500 katasztrális holdon felüli földbirtokosok száma az 1940-es évekre 3 főre csökkent. Dr. vitéz Bobory György országgyűlési képviselő, Ösztreicher Elemér és társai, Duschnitz Bertoldné és társai közül azonban ekkor már csak a Bobory család élt a faluban, ők is Domaháza-pusztán laktak. Közepes méretű birtokkal rendelkezett a Bánó család is a Nagy-páncélos térségében.

Az 1920-as, 1930-as években készült felmérések szerint a faluban mintegy 30 iparos, 15 kereskedő, 8-10 kocsmáros és 2 cukorkakészítő tevékenykedett. Az iparosok közül 5 kovács (Gál Lajos, Igó István, Jóvér Ferenc, Oláh Gábor, Osztkocsik József), 4 cipész, foltozó suszter (Fekete László, Grünberger Sámuel, Madarász Ambrus, Szilágyi József), 3 asztalos (Barna Mihály, Nagy Gáspár, ifjú Nagy Gáspár), 2 ács és kőműves (Mészáros Pál, Nagy Tamás), 1 borbély (Varga Lajos), 3 csizmadia (Ács Lőrinc, Bacsó Samu, Nagy József), 2 kerékgyártó (Borbély József, Kun Imre), 2 szabó (Freifeld Ábrahám, Péntek Zsófia), 1-1 mészáros (Glauzius Béla), kőműves (Gacsal Sándor) és halász (Kasza Pál). Három önálló cséplőgéptulajdonos is volt (Haizer János, Szár József, Tóth István), sőt 2 kovácsnak is volt cséplőgépe. Az 1890-es évektől már van nagyobb teljesítményű malom is a faluban (Kohner Adolf gőzmalma, aki szászbereki báró volt, kiterjedt ipari, pénzintézeti és mezőgazdasági vállalkozásai mellett páratlan műkincsgyűjteményt is létrehozott). Az 1930-as években tovább gyarapodik az iparosok száma.

A kereskedők között 4-6 szatócsot (például Hartman Péter, Hartman Sámuel, Glauzius Sámuel), 4 terménykereskedőt, 3 tojáskereskedőt (például özvegy Tóth Sándorné) és 1-1 nyersbőr- (Deutsch Mór) és tollkereskedőt találunk. Megszervezték a Hangya Szövetkezetet is, amelynek boltja az 1920-as években nyílt meg. Deutsch Adolf, özvegy Krémer Márton, Lövei Dezső, Demeter Antal, Péntek Demeter, Deszberg Dánielné, Glauzius Józsefné, Hartman Péter, Scheffer Sámuel és Schwartz Jakab kocsmáros, Grünberger Sámuelné és özvegy Hartman Lajos cukorkakészítő és cukorkaárus volt.

Mindezzel együtt is nyilvánvaló, hogy a XX. század első felében Tiszaszőlős agrárjellegű település. 1910-ben az összes keresőből – 1051 főből – 898 fő a mezőgazdaságban dolgozik, az ipar 62 főt, az úgynevezett tercier szektor még 100 embert sem foglalkoztatott. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya 1941-re még tovább emelkedett, hisz ekkor a mezőgazdaságban 971-en találtak munkát, miközben az összes kereső 1100 fő volt. Ez azt jelentette, hogy az agrárfoglalkoztatottak aránya 85-ről 88 % fölé emelkedett, amely szélsőségesen agrárjellegű társadalmi struktúrára vall.

A vizsgált történelmi periódusban a falu népességszáma számottevően növekedett. 1786-ban 1369, 1816-ban 1651 fő, 1840-ben 1969 fő, 1860-ban 2624 fő, 1900-ban 2455 fő, 1941-ben pedig 2585 fő lakott a faluban. Amint látható, a dinamikus növekedés 1786 és 1900 között történt, amikor majdnem megkétszereződött a népesség száma. A XX. század első felében ugyanis alig tapasztalható lakosságszám növekedés. Ebben nyilvánvalóan szerepe volt az I. világháborús veszteségeknek is, illetve az azt követő időszak romló életkörülményeinek. 1914 és 1918 között 57 tiszaszőlősi ember esett el a frontokon. Az

1. világháborút követő forradalmakkal kapcsolatban meg kell említenünk, hogy a forradalmi időszakban viselt tisztségük és szerepük megtorlásaként 1919 májusában a községet birtokba vevő román katonák 4 embert kivégeztek. Egyes források szerint Dögei Benedeket, Fehér Imrét, Péntek Ferencet ésSzarvasSándort hátulról lőtték le a Kis-páncéloson, „mivel szökést kiséreltek meg”.