Domboróczki László néhány évvel ezelőtt folytatott kutatásai szerint ezen a parton körülbelül 1 kilométer hosszan sorakoztak egymás mellett a különböző korú – a neolitikum (az újkőkor) idejéből származó, 6-7000 esztendővel ezelőtti időkre visszavezethető – régészeti lelőhelyek. Köztük egy déli fekvésű részen több alföldi vonaldíszes kultúra lelőhelyrész is. Ez az újkőkor középső időszakához köthető, amely időszámítás előtt 5800 körül lehetett. Egy másik helyen, egy körülbelül 40 x 20 méteres folton, különösen archaikus cserepek szóródtak szét, csípett díszekkel, vastag aljakkal, magas talpgyűrűkkel, pelyvás soványítással. Itt ráadásul igen sok kagyló is hevert a felszínen. Ez viszont egy Körös-kultúrabeli település nyoma, amely az alföldi vonaldíszes kultúránál kicsit korábbi eredetű volt. Ez azért fontos, mert sikerült kimutatni a Körös-kultúra jelenlétét is a Körös folyó alsó-tiszai torkolatától távolabb is. Mivel ez a lelőhely a korábbi feltételezett elterjedési terület határától – a Kunhegyes -Berettyóújfalu vonaltól – 25 kilométernyire északra van, a feltárás komoly tudományos eredménynek számít. A lelőhely különböző korokhoz köthető emlékanyaga mintegy 1000 esztendőt fog át, és az időszámítás előtti 5800 és 4800 körüli időkre tehető.

A Tiszaszőlős-Domaháza-pusztai lelőhely az újkőkor kutatásában fontos helyet foglal el. Azt jelzi, hogy egy-két házból, gödörből álló településmaradvány az egykori árterek határán végig a Közép-és a Felső-Tisza mentén, a Körös kultúrát követő korai alföldi vonaldíszes kultúra Szatmár csoportjának lelőhelyei területén, vagy azok tőszomszédságában is keresendő. Ez a két kultúra egymásra épülését jelentheti. A Körös kultúra és az alföldi vonaldíszes kultúra Szatmár csoportjának zónája ugyanis nagyobb térségben fedi egymást, melyre az egyik bizonyíték éppen a Tiszaszőlős – Domaháza, Réti-dűlő lelőhely leletanyaga. A leletek között itt kimutatott elszenesedett magmaradványok elemzése is rendkívül fontos eredményeket hozott, mivel a szakembereknek 38 növényfajt sikerült azonosítaniuk. Egyebek mellett az itteni lelőhelyen előkerült gabonamaradványok a gabonatermesztés legkorábbi bizonyítékainak számítanak a Kárpát-medencében.

Ezen a területen van az 1980-as évekig Tiszaszőlős – Csákányszeg néven ismert régészeti lelőhely is, amely az alföldi vonaldíszes kultúra késői szakaszának, a Szakálháti csoportjának egyik leleteként  tartja számon a szakirodalom.

Az alföldi vonaldíszes kultúrának egy harmadik lelőhelye is megtalálható a település határában. 1987 nyarán a belterülettől délre két újkőkori kultúrának – az alföldi vonaldíszes kultúra 1. fázisának, a Szatmár II-nek és a klasszikus alföldi vonaldíszes kultúrának – a leletei kerültek elő. A lelőhely két magaspartot foglal magába: Aszópartot és Alsórét-partot. A telep az Aszóparton helyezkedik el, hosszanti irányban követve az északnyugat-délkelet irányú part vonalát. A két magaspart egy vizenyős rétet fogott közre annak idején. A leletmentés során az Aszópart három objektumát sikerült feltárniuk a régészeknek. A telep teljes kiterjedésének meghatározását gátolja a parton futó vasúti töltés, melyet szinte párhuzamosan építettek meg a part szélével.

A három gödör díszített kerámia leletanyagánál mutatkoznak különbségek, de azok az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának legkorábbi időszakához kötődnek, mintegy 7500 esztendősek lehetnek.

Tiszaszőlős újkőkori lelőhelyeiről tehát összességében elmondható, hogy azok a hazai kutatás számára fontos kutatástörténeti, időrendi, és elterjedésdinamikai adalékokat szolgáltatnak. A lelőhelyek az emberi élet eddig ismert legrégibb nyomai Tiszaszőlősön. A mai hétköznapi ember számára nehezen értelmezhető, értéktelen tárgyaknak tűnő leletek segítségével mintegy 7800 évvel ezelőtti életkörülményekre tekinthetünk vissza. Kemény, „szendvicsszerkezetű”, azaz belül szürkés-fekete színű, kívül vékony, téglavörös szegélyű, néhány centiméteres, égetett kerámia-darabok csak ritkán kerülnek elő teljesen épen, legtöbbször a szántáson vannak szétszóródva, az utókor földművelőjének ekéje által széthúzva. A szakember számára azonban roppant értékesek, hisz a hozzáértő szem olvasni tud a tárgyakból, az avatott kéz változatos formájú edényeket restaurál ezekből a törmelékekből. Ragasztással, a hiányzó részek mesterséges kiegészítésével ezek a tárgyak újraélednek, és dicsérik a mindenkori ember tárgyalkotó kedvét, fantáziáját.

 A törmelékek előkerülése közelében természetesen a régész ásója mást is találhat: az adott kor nevéből is következően kőből és/vagy fémből (rézből, bronzból, vasból) készült tárgyakat, épület- és építménynyomokat, élelem- és terménymaradványokat, hulladékokat (például a táplálkozás során elfogyasztott kagyló héját), tűzhely-nyomokat, sőt a letaposott földből adott esetben még az építményen belüli járószint is feltárható.

 Ezen kívül számos egyéb lelet is felszínre kerülhet: emberi és állati csontvázak, a korabeli ember viseletére, rangjára utaló „mellékletekkel”: ékszerekkel, olykor nemesfémből, aranyból készült tárgyakkal. Ezért is fontos a leletek feltárásának menete. Mindent pontosan kell dokumentálni, szinte milliméterről milliméterre, mert egy durvább mozdulat az ásóval, vagy egy eredeti helyéről elmozdított tárgy, egy elmulasztott vagy pontatlan helyszínrajz, esetleg egy elmulasztott fotó évszázadok, sőt évezredek emlékanyagát teheti értelmezhetetlenné. A leletekből ugyanis sok minden kiderülhet, bár egy valami bizonyosan nem: az emberek – mai fogalmak szerinti – etnikai hovatartozása. Ezért is beszél a tudomány a korai időkre vonatkozóan „kultúrákról” – lásd Körös kultúra -, vagy azon belül fázisokról, csoportokról. Ezek elnevezése a földrajzi elterjedésre vagy a legjellemzőbbnek tartott előfordulás helyére utal. Tükrözve az utókor azon rendszerező törekvését, amellyel megpróbál időrendiséget, értelmet adni az előkerült emlékanyag nyomán rekonstruált, „újraélt” egykori történéseknek.

Ezért is fontosak tehát a föld alól előbukkanó leletek, melyekből a szőlősi föld eddig is bőven rejtegetett, és minden bizonnyal még mindig sokat rejteget.

A következő időszakról, a rézkorról ugyanis mindez még inkább nyilvánvaló. A szőlősi határ több pontján is kerültek elő rézkori leletek (Alsóréti-part, Csákányszeg), de a legismertebb a „tiszaszőlősi kincs” néven 1839-ben felbukkanó emlékanyag. Ez a rejtélyes sorsú leletegyüttes mind a mai napig a tudományos viták kereszttüzében áll. Nem pusztán az előkerült aranytárgyak mennyisége, hanem a tárgyak megtalálásának és „feltárásának” – inkább széthordásának – körülményei miatt. Mindez az utókornak igazi nyomozási feladatot adott, melyre Makkay János tett kísérletet az 1980-as évek elején magyarul, majd angol nyelven publikált, nagysikerű, ugyanakkor élénk szakmai vitát kiváltó könyvében.

Történt ugyanis, hogy 1839. június 13-án a falutól délre fekvő Nagy-Aszóparton a partfalból aláomló, csillogó aranytárgyakra bukkantak a határból hazafelé igyekvő jobbágyasszonyok. A hír hallatán hamarosan valóságos aranyláz lett úrrá a falubelieken. Mindenki vitte, amit tudott. Sőt, néhány nap múlva egy „kincskereső társaság” mélyen beásva a Nagy-Aszó partfalába egyebek mellett emberi és lócsontvázat is talált. A lelőhely és a leletek pontos dokumentálásról ilyen körülmények között természetesen szó sem volt. Abban az időben a régészet, mint tudomány nem lévén, maga az elvárás is értelmezhetetlen. A földterület tulajdonosa, özvegy Pazonyi Elek Salamonné is csak hetekkel később – 1839. június 27-én – tett hivatalos bejelentést a poroszlói Császári és Királyi Sóhivatalnál, amikor a leletek jelentősnek vélhető részét már különböző helyekre széthordták. Rövidesen hosszas huzavona kezdődött a megtalálók, a földtulajdonos nemes család egyes tagjai és az államkincstár képviselői között. A beszolgáltatás révén az aranyleletek egy része a kincstárba került, ám az egészen 1864-ig tartó pereskedés során sem lehetett teljes mértékben és véglegesen tisztázni a leletek sorsát és mennyiségét. Arról nem is beszélve, hogy a per során elsősorban az előkerült arany sorsáról és mennyiségéről volt szó, pedig a feltárás során igen sok egyéb tárgy, emlékanyag (kő, kerámia, csont, fémtárgy, ékszer, stb) is előkerült. Jobban mondva megsemmisült vagy elkallódott, mert az aranyhoz mérten értéktelennek tűnt.

A tudományos kutatás számára viszont elsőrendű fontosságú lehetett volna, hisz aprólékos feltárással és dokumentálással egy sor kérdés tisztázható lett volna. És hogy mennyi tisztázatlan részlete van az ügynek, az csak évtizedekkel később – a régészeti tudomány születése idején, az 1860-as, 1870-es évektől – lett nyilvánvaló.

 Annyi bizonyos, hogy a tiszaszőlősi kincs  1872-ben felkeltete a tiszafüredi római katolikus plébános, Tariczky Endre érdeklődését. Ő az, aki a Tiszafüred-vidéki Régészeti Egylet egyik alapítójaként alaposabban utánajár a leletek sorsának. Több mint 30 évvel az események után kikérdezi a még élő „leletmentőket”, beszél az Elek család tagjaival, helyszíni bejárást végez, és megpróbálja rekonstruálni, számbavenni az emlékanyagot. Adatgyűjtése nyomán alakítja ki azon feltételezését, mely szerint a leletek egy előkelő emberhez köthetők. Ezt az aranylelet-együttes legjellemzőbb, a kincstárnak beszolgáltatott és Bécsbe került darabja alapján állapította meg. A „nagyméretű, közepén lyukas kalapált aranylemez”, azaz a nagy csüngőlemez így „mellvértté lépett elő” és a sír névadója lesz: itt volt eltemetve „az arany mellvértes lovag”, aki minden bizonnyal „szkíta” volt.

Tariczky Endre XIX. században végzett megfigyelései, vélekedései, az elmondásokra alapozott feltevései és tévedései megosztják, a leletek egy részével kapcsolatos későbbi fejlemények pedig gyakorlatilag napjainkig foglalkoztatják a nemzetközi és a hazai régész-társadalmat.

Makkay János szerint egy, a Kárpát-medencében azóta is párját ritkítóan gazdag rézkori fejedelmi kincs keveredik népvándorlás kori – valószínűleg VI. századi – fejedelmi sírleletekkel. Véleménye szerint az emlékanyagot még ma is csak nagy körültekintéssel, és nem mindig teljes bizonyossággal lehet különválasztani egymástól. Ugyanakkor az is felmerül, hogy a tiszaszőlősi leletek és az erdélyi mojgrádi leletek nagyfokú egyezőséget mutatnak, amely Makkay szerint a hiányzó tiszaszőlősi kincsek hollétére is választ ad. Megítélése szerint ugyanis az 1910-es években közgyűjteménybe kerülő, mojgrádinak tartott leletek valójában tiszaszőlősiek, az 1839-ben előkerült, és az Elek család által évtizedeken át rejtegetett leletek hiányzó darabjai. A rézkori fejeledelem ügyében folytatott késői, gyakorlatilag több mint egy évszázadot késett nyomozása során Makkay arra a következtetésre jutott, hogy a közvetve – elmondások alapján – megismert tiszaszőlősi sírban eltemetett férfi a késői tiszapolgári vagy korai bodrogkeresztúri műveltségnek (kultúrának) az egyik leggazdagabb és leghatalmasabb nemzetségfője vagy törzsfője lehetett. A leletek másik része pedig egy kora népvándorlás kori, talán gepidákhoz köthető fejedelmi emlékanyag. A nyomozásról szóló írása rendkívül érdekes olvasmány, a „Tiszaszőlősi kincs” nem véletlenül kedvelt könyve a tiszaszőlősi embereknek.

Ezzel szemben Bóna István több ponton is vitatja Makkay János nyomozásának eredményeit. Javarézkorinak, azaz középső rézkorinak, a bodrogkeresztúri kultúrához tartozónak véli az aranyleleteket, azaz az időszámítás előtt 2300 – 2100 közötti időből származónak. Az aranyleletek mennyiségét is lényegesen kisebbnek feltételezi, mint azt Makkay becsüli. Az arany csüngőhöz hasonló emlékanyag más helyen is előkerült, így eltúlzott méretűnek, hamisnak tartja a tiszaszőlősi kincs aranyleleteinek Makkay által feltételezett mennyiségét. Részben ebből is kiindulva cáfolja a Tiszaszőlős=Mojgrád feltételezést. Igen erős kételyeket fogalmaz meg az „aranyvértes lovaggal”, azaz a népvándorlás kori leletekkel kapcsolatosan is. A mojgrádi kincslelet népvándorlás kori aranyaival kapcsolatban felhívja a figyelmet azok bizonyítottan hamis voltára, így cáfolja a mojgrádi (=tiszaszőlősi) gepida fejedelmi sír létezését. Sőt, számos más, Tariczky Endre és Makkay János által népvándorláskori leletnek vélt tárgyról – többek között a „talpas serlegről” vagy „bizánci billikomról” – azt bizonygatja, hogy azok a szarmatákhoz köthetők.

Egyben azonban mindketten egyetértenek: a tiszaszőlősi rézkori lelet rendkívüli jelentőséggel bír a hazai őskor-kutatás szempontjából. Így nyilvánvaló, hogy Tiszaszőlős – helybelieknek a legkedvesebb, de a külföldiek számára minden bizonnyal nehezen kimondható – neve kétségkívül bevonult a hazai és nemzetközi régészet mindennapjaiba, legalábbis ami a rézkorral foglalkozó kutatók hétköznapjait illeti.

A falu határában a későbbi történelmi korokból is vannak régészeti emlékek. Így a későrézkort jelölő Péceli kultúra (időszámítás előtt 2100-1900), illetve a korabronzkori Nagyrévi kultúra idejéből (Csákányszeg) is.

 További érdekesség, hogy Csalog Zsolt az 1960-as évek elején két Tiszaszőlős melletti lelőhelyen is talált szkítának meghatározott telepmaradványokat. Az egyik lelőhely neve a Tiszaszőlős-Csontospart III, ahol a településhez tartozó objektumokat találtak. A másik a Csákányszeg, itt településnyomokat és sírokat tártak fel.

Az időszámításunk kezdetét megelőző VI-IV. század világából fellelt több mint egy tucatnyi sír, illetve a különböző településnyomok kerámialeletei értékes adalékot szolgáltatnak ezen észak-iráni, illetve dél-oroszországi eredetű népcsoport életével kapcsolatosan. Ez már a vaskornak nevezett történelmi periódus. Az itt felszínre bukkanó leletek – köztük a barnás és füstös árnyalatú, felszínükben jól kidolgozott kerámia edények – pedig az első olyan emlékek, amelyek konkrétan megnevezhető etnikumhoz köthetőek Tiszaszőlős határában. Nem véletlen, hogy Cseh János a falu melletti lelőhelyeket az alföldi szkíta régiségtan település-régészeti kutatásában nagy jelentőségűnek tartja.

Ugyancsak Csalog Zsolt talált rá a Csontos-parton egy szarmatakori lelőhelyre. Így megállapíthatjuk, hogy 1839-től napjainkig tucatnyi Tiszaszőlősről származó, szarmatákhoz vagy a korai népvándorlás korához köthető leletet ismer a régészeti szakirodalom. Elsősorban későszarmata anyagot, amely az időszámítás utáni IV-V. századból való.

Az időben hozzánk legközelebbi periódust a keleti germán, gepida leletek képviselik.

Az Alsórét-parton, mellette az Aszó-parton, a falu belterületétől délre fekvő, kelet-nyugati futású magas parton, az attól délkeletre húzódó, észak-déli irányú magas parton a legutóbbi évtizedekben újabb leleteket tártak fel Cseh János közreműködésével. Itt a középső újkőkorból, a korai rézkorból, a késő bronzkorból, a kora és késő vaskorból, továbbá a római korból, és az Árpádkorból kerültek a felszínre telepnyomok és temetkezési leletek.

Ezek között van az a hét germán házat magába foglaló emlékanyag, mely az időszámítás utáni V-VI. században itt élt keleti germánokhoz, gepidákhoz köthető. Ezek olyan szórványtelepülést alkottak, ahol a különböző objektumok (lakóházak, gazdasági épületek, vermek, kutak, fazekaskemencék) elhelyezkedése alapján egymástól 30-50 vagy 100-150 méter távolságra lévő szállások voltak. Az ásatások a gepida háztípusokra, és a tárgyi anyag révén a paraszti gazdaságok életére vonatkozóan is hasznos adalékokat szolgáltatnak. A leletekből arra következtettek, hogy a keleti germánok az V-VI. század fordulója és az 550-560-as esztendők közötti néhány évtizedben lakták ezeket a szállásokat.

A fentiekből már kitűnhetett, hogy a település határából eddig nem, vagy csak elvétve kerültek elő honfoglalás kori vagy Árpád-kori leletek. Így a mai falu keletkezésének pontos idejét nem ismerjük. A település elnevezése ugyanakkor eléggé árulkodó: a neve a növénytakaróval kapcsolatos vagy a foglalkozásnévi, szolgáltató népi helynévtípusba sorolható. A falunév lehet a szőlő jelentésű főnév -s ellátottságot kifejező, képzős változata: „olyan földterület, ahol szőlő gyümölcsöt termesztenek”. A Szőlős elemet tartalmazó helynevek esetében ezt tartja valószínűnek a nyelvészeti szakirodalom.

Másfelől a „szőlős” egyenlő a ‘szőlőművelő szolgálónép’ főnévvel. Ezen magyarázat szerint szőlőművelő szolgáló népek laktak a szóban forgó helyen. Több mint feltételezés, hogy ilyen szolgáltató népek kizárólag a vándorló fejedelmi, vagy királyi udvarhelyek és kíséretük ellátására jöttek létre egy adott központ 30-40 kilométeres körzetében. Ez a központ a mai Szihalom táján lehetett. Tekintettel arra, hogy a szolgáltató falvak keletkezési idejét a történettudomány a X. századtól XI. századig bezárólag terjedő időszakra teszi, feltételezhetően ekkor jöhetett létre a mai település Árpád-kori elődje. Erre vonatkozó régészeti vagy írásos bizonyítékok azonban még nem ismertek.

A falura utaló említés először 1256-ban egy birtokátruházási oklevélben olvasható. Ezzel van szoros kapcsolatban az 1323. május 1-jén kiadott bizonyságlevél, amelyben az Egri káptalan előtt Szőlősi János elcserélte a Bihar vármegyében lévő Szinye falubirtokát sógorával Pércsi Miklóssal, a Heves vármegyében lévő Igar negyedrészével. Itt „Zeuleus” névalakban említik a falut.

Egy 1337-ben kelt forrás szerint „Zeuleus” a település neve, önálló plébániája után pápai adót szedtek. Itt kell megjegyeznünk, hogy a falu neve kapcsán a Szőlős kifejezés számos írásmódjával találkozunk. Ilyen például a Szöllős, a XIX. században és a XX. század első felében hivatalos dokumentumokban használt Tisza-Szöllős, Tiszaszöllős, később Tiszaszőllős névalak. Az 1970-es évektől a Tiszaszőlős alak vált hivatalossá. Ezt később a Földrajzinév Bizottság 1995-ben és 2000-ben határozatban is újra megerősítette.

A középkori falutörténettel kapcsolatban tulajdonképpen csak birtoklástörténeti adalékokat ismerünk. 1359-ben egy bizonyos Szentmáriai Miklós és felesége gyermekeinek ad birtokot Heves vármegyében és ez a birtok történetesen Zeuleus (=Szőlős) és Eureum (=Örvény) közé esik.

Egy 1360-ból származó okirat pedig azt mondja, hogy Szőllősi Tamás ispán János fia nagyanyja által ősi jogon a Zeuleus birtokból anyjának elégtételt szolgáltat. 1368-ban I. Lajos király Szőlős, Örvény és Füred birtokába beiktatja Füredi Benjámint hűséges szolgálatának jutalmául. Ebben az évben Lajos király a füredi Kun Mózesnek is adományozott egy itteni birtokrészt, ezután a Derzsi család, illetve a Besenyei és a Szőlősi család jutott birtokhoz részben örökjogon, részben zálog címén.

1472-ben Szőlősről a királyi személyes jelenléti bíróság elé idézték Szőlősi Lászlót és Pétert a máshol elkövetett hatalmaskodásuk miatt.

A falu neve az 1480-as és az 1520-as években már „Zewlews” alakban fordul elő, mindig birtoklástörténeti vonatkozásokban.

1512-ben a Budai káptalan bizonyságlevelet adott arról, hogy Szőlősi Mátyás Szőlős, Igar falubirtokokat és Gyáma, Petri pusztákat zálogba adta 1000 forintért nemes Vajai Benedeknek. 1514-ben pedig arról, hogy Szentgyörgyi Mihály Szőlősön lévő teljes birtokrészét eladta 100 arany forintért Szőlősi Márknak és Sándornak.