Tiszaszőlős természetföldrajzi jellemzőit döntő mértékben meghatározza, hogy a falu közigazgatási területén húzódik a Hevesi-ártér elnevezésű, néhány évszázaddal ezelőtt még árvízjárta síkság, és a több ezer esztendeje ármentes térszín, a Tiszafüred-Kunhegyesi-sík határa. Minderről bármikor meggyőződhetünk, ha településünkre Tiszaszentimre felől vasúton érkezünk, illetve ha a faluból Tiszafüred felé vasúton folytatjuk utunkat. A vasútvonal mentén ugyanis két, ellentétes jellegű felszínt láthatunk.

A vasúti pálya nyugati oldalán haladó, 88,5-89 méter tengerszint feletti magasságban húzódó terepvonaltól keletre magasabb fekvésű felszínt találunk. Ez a terület az olykor hosszan elnyúló buckasorok miatt nagyobb változatosságot mutat, mint a falu határának nyugati része. Ez a vertikálisan tagoltabb térség egy pleisztocén végi hordalékkúp felszín, amelynek kialakításában az ősfolyók mellett a szélnek volt fontos szerepe. Ez azt jelenti, hogy több tízezer évvel ezelőtt településünk – és a környező helységek – egész határában az északi hegyvidékek felől jövő, és a mai Körösök vidéke felé haladó folyók – környékünkön a mai Eger és a Laskó patak ősei – nagy mennyiségű finomabb hordalékot, főleg apróbb és finomabb szemcséjű homokot raktak le. A hordaléklerakás intenzitása az akkori éghajlati viszonyok változásának és ennek megfelelően a folyóvíz hordalékszállító képességének függvényében többször is változott. Így olykor közép- és apró szemcséjű homok halmozódott fel kevés durvaszemcséjű alkotórésszel, máskor pedig finomhomokos-iszap, kevés közép- és finomszemcséjű homokkal agyagos üledékek is képződtek. Ez a szemcsenagyság szerinti differenciálódás vagy az üledékanyag színében más okok miatt is megfigyelhető különbség jól nyomon követhető például akkor, amikor kerti kutat fúratunk, és a fúró által 20-35 méter mélységből felhozott üledéket tanulmányozzuk.

A hordalékkúp felszín a földtörténeti pleisztocén végén, a holocén elején úgy 10-12000 évvel ezelőtt – a feltámadó szelek miatt – többször is átrendeződött. Ennek emlékei azok a különböző generációjú homokbuckák, illetve buckás felszínek, amelyek például Domaháza-pusztától északkeletre, délkeletre, továbbá Tiszafüred-Tiszaörvény és Tiszaszőlős határának érintkezésénél a Rókásháton, a Nagyszőlő és Nagy-páncélos-Bánó-tanya közötti térségben láthatók. Ez a terület tehát eredetét tekintve pleisztocén végi vagy óholocénkori felszín. A felszíni formák legalább a 7-8000 évvel ezelőttiek, és a Tisza megjelenése előtti idők emlékét őrzik. 

A Tisza ugyanis az úgynevezett mogyoró-bükk földtörténeti fázis határán, mindössze 5-6000 évvel ezelőtt jelent meg területünkön, és gyökeresen átalakította a felszínt. Az eredetileg itt is az előbbihez hasonló hordalékkúp felszínt oldalazó eróziós munkájával elpusztította, a kiemelkedéseket letarolta, és a felszínen lévő korábbi üledéket feltöltő tevékenységével áthalmozta, újra lerakta. Vagyis a tájban megjelenő, ide-oda kanyargó folyó a part anyagát folyamatosan támadta. A kanyar külső ívét alámosta, a belső íven a hordalékot lerakta, miközben az árteret folyamatosan szélesítve egyre több korábbi felszínrészletet rombolt le.

A vasútvonaltól nyugatra, a 88-88,5 méter tengerszint feletti magasságú terepvonaltól alacsonyabb fekvésű felszín 150-160 esztendővel ezelőtt még tiszai ártér volt. Ezt a területet az év kisebb-nagyobb részén különböző mélységű, a Tisza árvizéből táplált víz borította el. Ennek a területnek a tengerszint feletti magassága 85 és 88-88,5 méter között váltakozik. Itt egykori erek, fokok, folyóvízi medermaradványok, a hajdani tavakból eredeztethető laposok ma már többé-kevésbé feltöltődött felszíni emlékei váltakoznak a folyami hát- és övzátony-maradványokkal.

Az 1850-es évekig ezt a területet évezredeken át a Tisza vize járta, és a területen ide-oda kanyarogva különböző meder-generációkat hagyott maga után. A felszínt eközben folyamatosan uralma alatt tartotta, és az áradásokat el és levezető erek és fokok révén egységes vízrendszerré alakította. Itt tehát folyóvízi, azaz tiszai eredetű, fiatalabb üledékek találhatók a felszínen.

Ennek megfelelően a tiszaszőlősi határ természetföldrajzi értelemben két részre tagolható. Egyrészt egy alacsonyabb, de mélyebb és magasabb részletekre tagolható, alapvetően ártéri jellegű, egyenletesebb felszínű területre: ez a falu határának Tiszaszentimre, Tiszaderzs, illetve a mai Tisza folyó és részben Tiszaörvény felé eső része. A másik egység egy ármentes, buckákkal és azok közötti laposokkal jellemezhető, összességében az előbbitől magasabban fekvő térszín. Ez a tiszaszőlősi határ északnyugati, keleti és délkeleti része.

Ez az elkülönülés a 90 méter tengerszint feletti magasságot jelző szintvonal mentén rajzolható meg. A 90 m alatti terület az 1850-es, 1860-as években végrehajtott árvízmentesítés, árvízvédelmi gátépítés előtt árvízjárta, de legalábbis gyakran veszélyeztetett terület volt. Az ettől magasabb térszín viszont ármentes területnek számított, oda soha nem tudott eljutni a Tisza árvize.

Mindez nagyon pontosan követhető az 1845-ben készült, ármentesítés előtti térképen. Itt azt láthatjuk, hogy a falu déli határától, a Kisaszótól északi irányban húzódik az a vonal, amely az ártér és az ármentes terület határvonalát adja. Valójában ez egy igen tagolt vonal már délen is, hisz érszerű, északnyugat – délkeleti csapású száraz völgyek szabdalják a felszínt. Innen ered az „aszó” elnevezés is, amely állandó vízfolyás nélküli kisebb völgyet jelent. A Kisaszótól induló szintvonal a Nagyaszón át észak felé folytatódik, majd egy nagy kanyarodással nyugat felé tér ki, és északi majd északkeleti irányt felvéve egy félszigetet képez. Ezen a félszigeten alakult ki a falu belterülete, amely nyugat felé „benyúlik” az ártérre. A falutól északra újra észak-déli irányt vesz fel az ármentes szint és az árterület határát képező szintvonal, és két, nyugatra kilépő félsziget formálásával folytatódik észak felé Domaháza-puszta, illetve Örvény határába. A kisebb félsziget a Csákányszeg nevű határrész, a nagyobb pedig Domaháza-pusztától Tiszaörvény alá húzódó félsziget. Egyébként maga a Csákányszeg elnevezés is árulkodó, hisz a „szeg” nem más, mint vízfolyás kanyarjába benyúló, háromszög vagy félkör alakú, partos terület.

Ha még alaposabban szemügyre vesszük, akkor azt látjuk, hogy az ármentességet jelző vonal korántsem egyszerű futású. Szembetűnő, hogy délen, a már ismertetett Kisaszó és Nagyaszó révén három helyen is megszakad, és ágszerűen nyúlik át más, szomszédos település területére. Egy esetben a tiszaszentimrei határba (Hugat), két helyen pedig a tiszaigari és a tiszaörsi határba (Kisaszó és Nagyaszó). Ezeken a részeken az ártér egy széles, majd egy keskenyebb, de mélyebb fekvésű felszíni nyúlványon át éri el a szomszédos települések árvízjárta határát, így a Tisza összeköttetésben állott az ottani mély fekvésű területekkel (a Fövenyessel, illetve Igari-tóval és az Örsi-tóval).

A peremvonal tagoltsága a belterület környékén különösen élénk. A belterülettől nyugatra nem kevesebb, mint 7 kisebb-nagyobb ármentes szigetet jelöl a térkép. Ezek a szigetek erekkel különülnek el egymástól és a belterülettől. A vonal tagoltsága a belterülettől északra különösen erőteljessé válik. A szőlősi határnak ezen részén nem kevesebb mint öt, a domaháza-pusztai részen pedig egy északnyugat-délkeleti futású ér vagy lapos nyúlik be az ármentes térszín területére. Jobban mondva ezek a mély fekvésű területek nem is erek – rövid, egymásba ömlő vízfolyások – hanem inkább tavak, vízjárta laposok a térképfelvétel készítésének idején.

A belterület északi részéről induló lapos a Gellért-tó, az ettől északra következő mélyedés a Csontos-lapos, majd a Sásas-tónak nevezett vízjárta terület, és legvégül a Lippai-lapos. Ezek egymással teljesen párhuzamosak, északnyugat – délkeleti csapásirányúak voltak. A Lippai-laposnak, a Sásas-tónak és a Csontos-laposnak délkelet felé nem volt összeköttetetése, a vizet északnyugatról, az összefüggő, nagyobb ártér vízrendszeréből kapta. Egyes térképek szerint viszont a Gellért-tó délkelet felé összeköttetésben volt az igari határ mély fekvésű, vízjárta területével, sőt még a tőle délebbre lévő, szintén az előbbiekkel párhuzamosan futó Tajbók-tóval is.

Az egykori árvízjárta terület felszíne ma csak látszólag egyhangú, de még egyhangúságában is őrzi a régi, gazdag vízi világ emlékét. Ez a nyugati határrész a Tisza szomszédságában helyezkedik el. Itt a legalacsonyabb fekvésű területek, az erek, fokok, laposok egykori medre a 85 méter tengerszint feletti magasságot sem éri el.

A vízfolyások medrét két oldalról kísérő, magas vízállás esetén elöntött árteret természetföldrajzi értelemben két részre, alacsony és magasártérre oszthatjuk. A magasártér az átlagosnál nagyobb árvízkor kerül víz alá, az alacsony ártér pedig bármilyen, akár kisebb árvíz idején is. Ennek a határhasználatban volt nagy jelentősége, hisz az ártér használatához egy egész gazdálkodási rendszer kötődött: ez a volt a fokgazdálkodás. Az elnevezés a fokkal van összefüggésben, amely valójában a folyóháton árvíz idején keletkező és állandósuló „nyílás”, amelyen keresztül a folyómederből kilépő víz kijut az ártérre. Az ártér táplálását biztosító fokok valójában erekben folytatódnak, melyek egymásba ömölve érik el a legmélyebben fekvő területeket, és végső soron összefüggő rendszerré szervezik az egész árterületet.

Mindebből az következik, hogy Tiszaszőlős határának legmélyebb fekvésű területei az alacsony ártéri jellegű részek. Ezek a területek a falu közigazgatási területének déli, nyugati és északi határában találhatóak.

A legmélyebben fekvő területek közül első helyen a fokokról kell szólnunk, hisz ezek táplálták az egész ártéri vízi rendszert. Ezek ma már sok esetben feltöltődtek, de a terepen jól látható szintkülönbség ma is jelzi valaha volt elhelyezkedésüket.

Az ármentesítés előtt Tiszaszõlős és Tiszaderzs határán teremtett kapcsolatot a mély fekvésű területek és a Tisza között a Görcsös-fok, melyet Nagy-foknak is neveztek. Ez a fok, immár érként mind a tiszaszentimrei, mind pedig a tiszaszőlősi határ felé vízrajzi kapcsolatot teremtett: Szőlős felé a Sirok-tóval, Szentimre felé a Köhér-tóval volt összeköttetésben. A Görcsös-fokból északra ágazik ki a Rendes-fok, melyet az I. katonai felmérés szelvénye még Rendesbach-ként, azaz „patak”-ként tüntet fel az 1780-as években. A Görcsös-foktól északra haladva az egykori Tisza-partot számos más fok is szabdalta. Legközelebbi az Ökörcsorda-fok volt, amely a Sirok-tótól néhány méterrel nyugatabbra húzódó Ökör-tó medrét táplálta. Ezután következik a Kicsapó-(vagy Csapó-)fok, majd egy magasabban fekvő térszint követően egy újabb fok, a Kisfok. Ez a falu belterületéhez közeli, nagyobb kiterjedésű, több ágú tavat, a Papere-tó nevű mélyedést látta el vízzel. Ennek a tónak több, érszerű ága és elnevezése is ismert volt (Kis-Papere, Nagy-Pap- ere, Oláh-Papere, Papere farka). Sőt a Papere dél felé, a Görcsös-fok, a Rendes-fok és a Kicsapó-fok által táplált mélyedések felé is vízrajzi kapcsolatban volt.

A Kis-foknál a Tisza egy óriási, nyugat felé haladó kanyarulatot vett fel. Észak felől, – a folyó futásiránya felől nézve – a szőlősi határ ezen részén előbb keletnyugati, majd észak-déli és nyugat-keleti irányt felvéve félkörívet írt le. Ezzel egy hatalmas folyózugot hozott létre. Amint a „zug” elnevezés is sejteti, itt egy folyókanyarulat által közrefogott, kissé magasabban fekvő, hátas terület van. Itt alig jeleznek fokot a térképek: az egyetlen Görbe-ér a kivétel. Alacsonyan fekvő területek, laposok, tavak itt is vannak, de azok inkább délebbről, a Kis-fok, a Papere révén kaphatták a rendszeres víz utánpótlást. A zugtól északabbra lép ki a folyóból az észak-déli folyású Sebes-fok, majd a falu legészakibb határában több névtelen, kisebb fok.

A szőlősi határ déli részén a szabályozás előtti folyóból kilépő fokoknál már megfigyelhettük, hogy azok kisebb-nagyobb, mély fekvésű tavakat, laposokat tápláltak. A határnak ezen része tele volt ív vagy sarló alakú mélyedésekkel, amelyek tószerű vízállássá terebélyesedtek. Ilyen volt a már említett Ökör-tó, majd attól keletre a Sirok-tó, vagy még keletebbre a Tökös-tó vagy a Lóri-fenék. Ezek is össze voltak kötve egymással – az erekkel, a fokokkal és a Tiszával – így a falu déli határa az 1845-ös térképen szinte összefüggő, vízjárta terület. A sarlólaposok között voltak ugyan hátasabb, azaz magasabban fekvő részek, de ezek inkább Szőlősnek a Kis-foktól északabbra fekvő, ártéri jellegű részein voltak jellemzőek.

A Papere a Tisza irányába lenyúlik egy nagy félkör alakú tóba, a Sulymos-tóba. Ennek a köze a Sulymos-zug. Mellette, vele érintkezésben van a Kender-tó, másik nevén Kenderáztató Szartos, Kenderáztató fenek.

Az egykori Tisza mellett ezen a területen volt a Halsózó-tó, melyet Halsózófenek, Úsztató, Juhúsztató néven is jelöltek. Itt több, egymástól háttal elválasztott mélyedés, „fenek” is sorakozik egymáshoz közel: a Ceglédi-fenek (1863-ban vízként említik) és az Aranyosi fenek. A Halászó-tó környékének összefoglaló neve Taglat-hát, (más helyen Taglás-hát).

A falut északról, nyugatról, délnyugatról félkör alakban körülölelte a Falu alatti tó, vagy ahogyan a lakossági névhasználat mondta, a Tó. Ez a XIX. század közepén már valójában csak vízjárta legelőterület volt. Szintén többféle elnevezéssel illették (Falu alatti tó, Tó, Tófenek, Gyalogfőd). A Tó délnyugati ágát Borjúsziget-tónak, Borjúsziget-laposnak is nevezték. A Tónak ez az ága nagy ívben kanyarodott. Az ívet a Petykér nevű vízfolyás kötötte össze, és közte egy kis sziget volt. A Petykérként jelölt terület ma egy széles út és a környező kertek része, de esős időben a kertek alja is megtelik vízzel. Ez a rész a falu alá nyúlott be. Fekete Péter a földrajzi nevek összegyűjtése kapcsán megemlíti, hogy a visszaemlékezések még arról is szóltak, hogy ezen a részen faláb segítségével közlekedtek, és sárhajót is használtak.

A szőlősi árvízjárta határ északi részén volt a hosszan elnyúló Pünkösd-tó, valamint a térképeken tónak jelölt Kotonya nevű mélyedés és a Gyékényes.

A szőlősi határ déli részén a mély fekvésű területekből több helyen nyúlnak délkelet irányba különböző mélységű és hosszúságú fokok, erek és laposok. Délen a tiszaigari határból nyúlik Szőlős alá az igari Nagy-tó két nyúlványa, a nagyobb Nagyaszó-ér, és kisebb párja a Kisaszó-ér. Ezeket Nagyaszó-tó, Nagyaszó-lapos, illetve Kisaszó-laposként is emlegetik a források. A Nagyaszó-tó nyugat felé a Sirok-tóval is érintkezett. Ezzel volt összeköttetésben a Tökös-tó, illetve Tökös-fenek vagy Tökös-lapos, valamint a Lóri-fenek is. Mindezek a területek különböző erek rendszerén át a Tiszával is összeköttetésben voltak.

A falu alatti Tóból szakadt ki a falu közepén húzódó Nóborda. A Nóbordával párhuzmos a Gellért-tó vagy Gellért-lapos, amely kapcsolódott a tiszaigari Nagy-tóba vezető Aszó-érhez is. Ezek az erek azonban már a magasabb térszínbe benyúló mélyedések voltak: környezetük 2-4 méterrel is magasabban feküdt.

A legmélyebb fekvésű fokok, erek, tavak, laposok között vízjárta hátak, esetleg szárazon maradó területek sora helyezkedett el. Ez igen tagolttá, szinte szabdalttá tette a felszínt. Ezek egy része a folyó egykori hordalékanyagából valaha lerakódott parti gát, övzátony. Ezek némelyikén régebben még nagyobb erdőfoltok is lehettek (például a Csű-erdő, korábban Csüllő-erdő: nevét a csüllőről, a sirályféle madárról kapta). Az ezeket áttörő ereket is ilyen hordaléklerakódásból épült hátak választják el egymástól (Papere-hátja, Kisaszó-hát, Nagyaszó-hát). Az erek helyenként nagyobb tavakat, laposokat táplálnak, melyek szintén magasabb térszínt jelző, víz menti, hosszan elnyúló magasabb térszínekkel, azaz hátakkal különíthetők el (Ökörtó-hát, Lóri-hát). Ezektől a foltszerű vagy ívelt alakú hátaktól részben kiterjedésében, részben pedig a tengerszint feletti magasságot tekintve különböztek azok a kisebb-nagyobb térszínek, amelyek az egykori ártérből az év jelentékenyebb részében kiemelkedhettek. Ilyen volt a Tó, a Sulymos-tó és a Pünkösd-tó által közrefogott magas hátas kiemelkedés, a Nagy-sziget, melyet gyakran csak Szigetként neveztek.

  Ezt a falu alatt több kisebb sziget is övezte. Ezek porong szigetek, azaz mocsaras, vízjárta helyből kiemelkedő, zátonyszerű képződmények voltak. Hasonló volt a falutól északra a Tó melletti, nagy kiterjedésű hátas határrész a Farkas-sziget is.

Mindezek valójában elég érdekessé tették a falu délnyugati, nyugati, északnyugati határának mikrodomborzatát. Bár az egykori ártér csaknem másfél évszázada ármentesítésre került, az egykori felszíni viszonyok máig emlékeztetnek a régmúltra. A Sulymos-tó vagy Sulymos-fenek legalacsonyabban fekvő részei például a 85 méter tengerszint feletti magasságot sem érték el, a mellette húzódó Sulymos-hát viszont 88 méter fölé is emelkedett. Ezeknek a vízállásos fenekeknek egyébként az egykori helyzete kikövetkeztethető az elnevezésből is. A sulyom lebegő vízinövény, itt tehát mélyebb víz is lehetett, a vízitök 50-70 centiméteres, a gyékény pedig 20-60 centiméteres mélységű vízben él.

Ugyanez elmondható a Borjú-sziget, a Sziget-szőlő vagy a Nagy-sziget térségében is. Itt a legmélyebb fekvésű erek alja helyenként a tengerszint felett 85 méter magasságban van, a legmagasabb pontok viszont néhány négyszögölnyi folt esetében megközelíthették a 90 métert is.

A falu határának keleti része ugyanakkor teljesen más jellegű. Tiszaörvény Domaháza-puszta felől ugyanis egy homokbuckás felszín nyúlik át a tiszaszőlősi határba, amely észak-északnyugat – dél-délkeleti csapású hosszanti buckavonulatokkal teszi mozgalmassá a felszínt. Itt a 90 méter tengerszint feletti magasság az uralkodó, sőt a 92-93 méternyi magasságban húzódó felszín is gyakori. Ezek a formák eredetüket tekintve szél által formált hosszanti garmadák, a homokbuckák.

Ezen felszínek között a hosszanti szélformálta barázdák is gyakoriak. Ilyen például a Szil-völgy. Ezeken a határrészeken néhány kunhalom is található.

A környezetükből kiemelkedő, mesterséges magaslatok lakóhelyül, őrhelyül vagy temetkezési helyül szolgáltak az őskor emberének, akár a neolitikumtól is. Így valójában nincs közvetlen közük a „névadó” kunokhoz. Ez inkább csak egy konszenzuson nyugvó elterjedt elnevezése ezeknek a magas pontoknak. Ma a szőlősi határban már nem sok ilyen kunhalom van, de az I. katonai felmérés térképlapján több is volt. A határ északkeleti részén, a Felső-földön a Fazekas-halom, a Rókás nevű határrészen a Rókás-halom, a Nagyszőlőtől keletre a Busznyák-dűlőben a Busznyák-halom, a falu délkeleti határában pedig a Szík-halom. Ma a szakirodalom által ismert halom a Nagyszőlőtől délkeletre emelkedő, 95,7 méter tengerszint feletti magasságot elérő Lyukas-halom. Ettől északkeletre, a Tiszafüred felől áthúzódó laposok fölött és között emelkedik a Balázs-halom. A tiszaigari-tiszafüredi határszegletben található Kakucs-halom 97,5 méter tengerszint feletti magasságot ér el. Itt számos lapos, buckaközi mélyebb fekvésű terület és hosszan elnyúló buckasor váltakozik, amely igen mozgalmas térszínt eredményez.

A eddig bemutatott kettősséget a felszín földtani felépítése is jól érzékelteti. A Tiszafüreddel és részben a Tiszaörvénnyel, illetve Tiszaigarral határos terület, azaz Domaháza-puszta, a Felső-föld, a Busznyák-dűlő, a Nagy-páncélos és a Papp Miklós-dűlő löszös homokkal, homokos lösszel fedett észak-északnyugati – dél-délkeleti csapású buckavonulatai magasabb felszínt alkotnak. Ezeket több helyen a szél formálta, vízállásos deflációs laposok (Szil-völgy, a Rókás-dűlő észak-déli futású laposai, kisebb, foltszerű laposok a Papp Miklós-dűlő nyugati részén) teszik változatossá. Ennek a magasabb fekvésű, pleisztocén végi hordalékkúp felszínnek a formálásában valaha, – több mint tízezer évvel ezelőtt -, minden bizonnyal a szél játszotta a főszerepet. Akkor, amikor a szél a jégkorszak utolsó szárazabb periódusa idején a folyóvíz nélkül maradt hordalékkúp-felszínt támadva homokot halmozott fel. Ezt a homokot később – ugyancsak hasonló klimatikus feltételek közepette – még újra átmozgatta a szél, s így valóságos buckagenerációk jöhettek létre. A homok azonban a felszín alatt található, mivel a buckákat löszös köpeny fedi. Ezt a löszt a futóhomok poranyagából fújta ki a szél. A lösz, illetve a löszös köpeny különösen a buckák közötti mélyedésekben, illetve a buckák oldalán vastag. A durvább, homokos üledék azonban a tetőszint felé haladva fokozatosan elvékonyodik, és a homok néhány helyen a felszín közvetlen közelébe kerül. Ezeken a helyeken az utóbbi évtizedekben homokbányák is működtek.

A 90-92 m tengerszint feletti magassággal jellemezhető felszín a falu határának délkeleti-déli részében, és a belterülettől keletre egyhangúbb. Ennek elsősorban az az oka, hogy a hordalékkúpnak ezen a részén nagyobb, laposabb felszínek a gyakoriak (Kis-páncélos, Nagyaszó, Gellért-dűlő, Csontos-hát, Csákányszeg). Csak a felszínt szabdaló kisebb mélyedések váltakozása teszi mozgalmassá a határnak ezt a részét. Ezen a részen pleisztocén lösziszap található. Ez úgy alakult ki, hogy a hordalékkúp síkság magasabb részeiből kifújt lösz nedvesebb felszínre került – ez akár a pleisztocén kori, tehát néhány tízezer évvel ezelőtti ősfolyó ártere is lehetett – és átitatódott, átmosódott.

Az egykori fokok, erek, tavak és laposok, illetve az ezek között húzódó övzátonyok, hátak és szigetek a falu délnyugati, nyugati és északi határrészének meghatározó képződményei. Ezt a területet a holocén elnevezésű földtörténeti periódus idejéből származó öntésképződmények fedik. A periódus körülbelül 10000 esztendővel ezelőtt kezdődött. Ezeket az üledékeket tavi-mocsári, tavifolyóvizi eredetű lápi és réti agyagnak, illetve folyóvízi iszapnak nevezzük. Ez a sajátos feltöltődésű, eredetileg domborúbb, majd ellapuló, és mélyedéseiben kiegyenlítődő felszín képezi a szőlősi határ nagyobb részét. Mint láttuk, ezek a Tisza felszínformáló munkájának az eredményei.

Tiszaszőlős környékének éghajlatát nyilvánvalóan a terület alföldi fekvése határozza meg. Ki kell ugyanakkor emelnünk, hogy a települést is befogadó középtáj, a Közép-Tiszavidék az ország legkontinentálisabb része. Ez azt jelenti, hogy ez a vidék a hazánkban előforduló éghajlati szélsőségek egyik gyűjtőhelye. Az éghajlati szélsőségek jelentkezése azzal is magyarázható, hogy a jellegzetes alföldi hatások mellett az Északi-középhegység viszonylagos közelsége miatt a hegyvidék éghajlatformáló szerepe is érzékelhető. A Közép-Tiszavidéknek ezen a részén a legmelegebb és a legszárazabb a nyár, leghidegebb a tél, s így legnagyobb az évi közepes hőingadozás. Kevés és megbízhatatlan eloszlású a csapadék, gyakori a szárazság, pusztító az aszály.

A napsugárzás szempontjából a falu területe igen kedvező helyzetben van, mivel jórészt abban a Tisza mentén futó elég széles sávban van, ahol a felhőzet évente csupán az égbolt 50-55 %-át borítja. Különösen szembeötlő a környéken a csekély téli felhőzet (a három téli hónap átlaga 65 %). A viszonylag kevés téli felhő valószínűleg a közeli Északi-középhegységből alábukó északias szelek felhőoszlató hatásával magyarázható. Ezek alapján érthető, hogy a derült napok száma magas, a napsütéses órák száma 2000-2250 közötti. Igen szélsőséges a hőmérsékletjárás, melynek átlagos évi ingása 24 ⁰C körüli. A tél viszonylag kemény, a januári középhőmérséklet  -2 és  -3 ⁰C.

Általában 30-35 téli nap (fagypont alatti a maximális napi hőmérséklet) bekövetkezésével kell számolnunk. A hideg tél ellenére a kitavaszodás korán kezdődik, a napi középhőmérséklet már április 15. körül eléri a 10 ⁰C. Ennek ellenére a tavaszi fagyveszély csak április 20-25. között szűnik meg, tehát ez a terület az Alföldnek a tavaszi fagyoktól legtöbbet szenvedő térsége. A nyári meleg az Alföld déli területeitől alig marad el: a júliusi középhőmérséklet 21,5-22 ⁰C közé esik, a nyári napok (napi maximum 25 ⁰C fölötti) és a hőségnapok (a napi maximum 30 ⁰C fölött) száma 75-85 illetve 20-25. Ősszel a hőmérséklet napi közepe október 15-20. után süllyed 10 Celsius fok alá, az első fagy október 20-25. körül jelentkezik.

Leggyakoribb a délnyugati vagy az északkeleti szélirány. Az északias szél nagy gyakorisága a Kárpátok felől az Északi-középhegység és az Erdélyi-középhegység közötti északkelet-délnyugati tengelyű mélyedésben, egyfajta tiszántúli szélcsatornában továbbterelődő légáramlással magyarázható. A délnyugati szelek viszonylagos rendszeressége pedig a nyugati, északnyugati szelek szétáramlásával, szétterülésével, és az ebből következő iránymódosulással van összefüggésben. A szélsebesség azonban nem túl nagy: átlagosan 2,5-3 méter/szekundum közötti. Gyakran megfigyelhető az Északi-középhegység légáramlás csökkentő hatása is.

A Közép-Tiszavidék – így Tiszaszőlős környéke is – az Alföld és egyben az ország legszárazabb tája. Az évi csapadékmennyiség átlaga területünkön nem haladja meg az 550 millimétert. Az évi csapadékeloszlás is tükrözi az Alföld kontinentális éghajlatát. A téli minimumot (január: 24-28 milliméter) növekvő tavaszi értékek követik, s a legtöbb csapadék júniusban van (55-70 milliméter). Kivételesnek számít a 2010-es év, mivel az első 10 hónapban – Bodnár László mérései alapján – 856 mm csapadék hullott. Az ősz elején ismét kevesebb a csapadék, de október vagy november hónapban egy kisebb másodmaximum jelentkezik (37-50 milliméter).

Tulajdonképpen Tiszaszőlős talajtakarója is tarkának mondható, mivel a határban nyolc-tízféle talajtípus és altípus fordul elő. A határon belüli elhelyezkedésük természetesen összefügg a felszíni viszonyokkal, hisz az egykori ármentes térszín és a valaha volt ártér talajadottságai eltérőek.

A homokbuckás felszínek legmagasabb pontjain, a homokablakok közvetlen környezetében a humuszos homoktalajok a jellemzőek, bár ez az összterületből csak igen kicsiny hányadot tesz ki. A löszön képződött alföldi mészlepedékes csernozjom sem nagyon gyakori. A csernozjom jellegű homoktalaj aránya már jelentősebb, hisz a Nagyszőlőt, és az attól északra, a domaházi határba áthúzódó buckás felszínt jórészt ez borítja. A réti csernozjom aránya még ettől is magasabb: a falu keleti határának nagy részén, a magas fekvésű felszínnek ez az uralkodó talajfélesége.

A térszínileg a réti talajok fölött elhelyezkedő sztyeppesedő réti szolonyecek is jelentős területi kiterjedésűek. Ez a talajféleség a Közös legelő, a Csontos-hát, a Gellért-hát, a Kis-páncélos és az Aszó-part térségének talajtakarója. Ilyen talaj borítja a Csű nevű határrész területét is. A szolonyeces réti talaj is gyakori. A Csákányszeg és a Kenderföldek területén, továbbá az ártérből egykor kiemelkedő szigeteken fordul elő. A szikes talajokon ma is inkább a rét-legelő hasznosítás a jellemző tevékenység.

Az ártéri jellegnek megfelelően a löszön vagy az allúviumon képződött, nehéz mechanikai összetételű (agyag, agyagos vályog) réti és öntéstalajok területi részaránya nyilvánvalóan az egykori árterületen, a falu délnyugati, nyugati és északi határában igen magas (Aranyos, Sulymos-hát, Keresztgát-dűlő). A réti talajok számos helyen hajdani láptalajokból jöttek létre a vízrendezések után. A réti talaj típusos változata leggyakrabban agyagon vagy agyagos vályogon alakult ki. Jelentős humusztartalma, általában megfelelő tápanyagkészlete miatt termékenysége a túlságosan nedves esztendőktől eltekintve jó.

A természeti adottságokról összességében elmondható, hogy a tiszaszőlősi határ déli, nyugati és északnyugati része alacsonyártéri síkság jellegű, egykori, feltöltődő folyómedrekkel, fokokkal, erekkel és volt tavakkal, valamint lecsapoló csatornákkal tagolt mentesített ártér. Uralkodó talajtípus ezen a területen a réti talaj, melyet szikfoltok is tarkítanak. Az előbbieken a szántóföldi hasznosítás a meghatározó, míg a szikesebb foltokon gyengébb legelők találhatók. A táj erősen kultúrsztyepp jellegű, erdőfoltok inkább csak a Tisza mentén fordulnak elő. A magasabb fekvésű, egykori ármentes, homokos illetve löszös-homokos felszínű térszínen is a szántóföldi művelés dominál. A terület egy részén jelenleg is szőlő-kertművelés folyik. A magas térszínen a szántóföldi művelés még inkább felerősíti a szőlősi határ kultúrsztyepp jellegét.